Oszd meg a versed!

 

Wolner Annamari versei

Fények és árnyak furcsa játékával képre hívott sorok - az vagyok! Egymásba kapaszkodó betűk és rímek mélyén bolyongó lélekrapszódiák - az vagyok! Fekete-fehérben papírra simított hétköznapok és ünnepnapok, melyek karcot ejtenek előbb a lelken, majd az arcon, hogy aztán versben oldódjanak fel - az vagyok! A húnyt tekintetek mögött ott remegő szenvedések és szenvedélyek , megélt boldogságok és fájdalmak katarzisa - az vagyok! S mindezek közt ott feszül és lebeg valahol bennem a Nő! Maga a misztikum! A titkok legmélyebb óceánja - az vagyok!

 

Karcos kenyérmorzsák
Nézz Rám!

 

Karcos kenyérmorzsák

Tudod az életet?
Harapni a perceket
mikor
nincs is mit felfalni.
Nézed a szétszóródott morzsákat a
kockás abroszon,
hogyan söpri össze fáradtan a kéz.
Azt hitted, elfeledted már,
mennyire szeretted ezt a mozdulatot
egy régi kép
egy régi nyár
egy régi ház
egy régi fejkendő a hajadon.
Kötényed szomorkodik az ágyadon.
Hová vesztek el szavak, órák, sóhajok?
S hol vannak már a
kockás abroszok?

Teleordítod a semmit,
rekedten, vesztesen és szégyentelenül,
közben
szétcsorog a könny az arcodon, s
egyetlen fájdalomgombócba sűrűsödve
megül valahol
az utolsó elégett hajnalon.
Lelked után néztem az ablakon.

Belehullok a csöndbe s
áteresztem a sötétet fáradt szemhéjamon.
Néha ma sem tudom, mihez is
kezdjek nélküled az
üres délutánokon.
Keresem az utolsó félbe szakított mondatod
de
nem szólsz egy szót sem, s
én is csak a cipőm orrát nézve hallgatok.
Morzsolgatva a szavakat magamban,
hogy be tudjam fejezni a mondatot.

Tudod az életet?

nézd csak, ilyen karcos kenyérmorzsák csupán.