Oszd meg a versed!

 

Wolner Annamari versei

Fények és árnyak furcsa játékával képre hívott sorok - az vagyok! Egymásba kapaszkodó betűk és rímek mélyén bolyongó lélekrapszódiák - az vagyok! Fekete-fehérben papírra simított hétköznapok és ünnepnapok, melyek karcot ejtenek előbb a lelken, majd az arcon, hogy aztán versben oldódjanak fel - az vagyok! A húnyt tekintetek mögött ott remegő szenvedések és szenvedélyek , megélt boldogságok és fájdalmak katarzisa - az vagyok! S mindezek közt ott feszül és lebeg valahol bennem a Nő! Maga a misztikum! A titkok legmélyebb óceánja - az vagyok!

 

Karcos kenyérmorzsák
Nézz Rám!

 

Nézz Rám!

Nézz Rám!

Nézd a hajam
hullámzását,
ahogy a szálak a vállamra tapadnak, s
megülnek a nagykabát
feltűrt gallérján.

Kövesd
az ujjaim dinamizmusát,
ahogyan a tétova mozdulatok közt mégis,
álmaimmal az eget
neked körberajzolom.
Nézd
a fájdalom gyűrődését,
ahogyan szemembe a járdáról felhordja
a porszemeket
a szél

s a víztől fakult plakátokon keresem az
üzeneteket, de
nem látom a sűrű esőfüggönyön át.
Nézd
a szakadást, mely gúzsba köti a
lendületet.
Semmi nem az most bennem,
ami tegnap volt.
S a lelkem ma nem bír utánam jönni.
Nincs több, csak egy csésze tea,
egy város, s egy álmos kávéház.

Egy hirtelen felbukkanó arc
az esővert ablaküvegen át
néz rám -
s hagyja a könnyeimet a csészébe potyogni

ma nincs más!