Rendelj verset

Webáruház
Üdvözöljük a Vers Oldalán! Legyen ez a kezdőlapja, kattintson ide! Üdvözöljük a Vers Oldalán! Legyen ez a kezdőlapja, kattintson ide! Üdvözöljük a Vers Oldalán! Legyen ez a kezdőlapja, kattintson ide! A Vers Oldala

Ma lenne Szabó Éva 87 éves

 

Tartok tőle, hogy unalmas leszek: én szeretem az életemet. Valószínűleg annak köszönhetem, hogy örömképes embernek születtem. Nem méreteztem túl a vágyaimat. Felismertem a lehetőségeim és a képességeim határait. A ráadásért ma is hálás vagyok. Mert az is volt. A világot kapja az ember, de a világ érzetét maga teremti. A maga hasonlatosságára. Igaz, ezért az egyensúlyért meg kellett dolgozni. No és ehhez a bölcsességhez meg kellett öregedni...

Gyerekkoromat egy vidéki várostól, Hódmezővásárhelytől és nagyapám kertjétől kaptam, amikor 1932. június 13-án megszülettem. Hozzá a máig tartó történelmet is. Nekem örültek abban a kicsi házban, ahol felsírtam. Én meg úgy vettem tudomásul, hogy beleszülettem egy történelembe, egy kultúrába, egy anyanyelvbe, mint szellemi genetikus adottságot. Később sem volt gondom vele. Én itt és most kaptam a feladataimat, nekem itt és most kellett számot adnom. Mindig. Ma is. Az a valamikori kert szimbólum lett azóta. Én ott ismertem meg a szabadságot. Fáktól, virágoktól, madaraktól tanultam. Ezért nem lehetett soha elvenni tőlem igazán. A kötelességet és helytállást három gyereket nevelő anyám mellett ismertem meg. Az emberi kéz találékonyságát és intelligenciáját cipész apám panglija mellett fedeztem fel. Türelemre a föld, magvetésre földdel dolgozó nagyapám tanított. A repülőgép nem ejtett ámulatba, szitakötők voltak a barátaim. Az atombombára az én kis gyerekvilágomban nem volt magyarázat...

Képtalálat a következÅ're:
„szabó éva költÅ' i”

Arra, hogy innen lentről is lehetnek felfelé vivő utak, hogy kicsi ablakokból is lehet messzire látni, az iskolában jöttem rá. A Malom utcai elemi iskolában, ahol Biczó Jolánka tanító néni fogta a kezem, a Református Leánygimnáziumban - mire érettségizem, Tanítónőképző -, ahol dr. Almássy György tanár úrtól a Hajnali részegség képességét és az Esti kérdésnyugtalanságát kaptam. Hát persze hogy tanítani akartam, hogy író-, költőféle akartam lenni. Így és ezért iratkoztam be a József Attila Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karára Szegeden, ahol magyar nyelv- és irodalomtanárként kaptam diplomát 1955-ben. Ott is volt néhány „renitens" professzorom - Halász Előd, Mészöly Gedeon, Koltay-Kasztner Jenő -, aki fütyült a sematizmus igénytelenségére, nem vált szellemi alattvalóvá. Mert ezt is meg lehetett tenni. És akinek füle volt a hallásra, az észrevette a minőségi és morális különbséget...
Két évig tanítottam ugyan volt iskolámban, de sem tanár, sem író nem lehettem egyelőre. 1957-ben hat évre szóló szilenciumra ítéltek a forradalom alatti magatartásom miatt. Én nem voltam hős, nem álltam barikádon. Nem vagyok alkalmas az ilyesmire. Ez már gimnazista koromban kiderült. Én, miközben lelkesítettek a francia forradalom eszméi, megsirattam a lefejezett marquis-kat és marquise-eket. Ösztönösen gyanakodtam az orosz frontra induló katonavonatok lelkesedésére a második világháború idején. Nekem nagyon fájt volna az Auschwitzba induló vonatok némasága, ha elér hozzám, de félek, hogy felnőttként is csak morális eszközeim lettek volna. Ez nem érdem, de talán magyarázat. Morális és érzelmi volt a forradalomhoz való viszonyom is 1956-ban. Magatartás, amellyel tartoztam önmagamnak, mint annak a generációnak a tagja, amelynek hitéből nemcsak hidakat építettek az ostrom után, hanem Recskeket is. Kötelet is fontak, ha úgy hozta a politikai szükség. Talán azért kaptam mikrofont a kezembe - közel negyven éve a Magyar Rádióban -, mert az én eszközöm a szó. Nem keveset érő, ha emberi és tisztessége van...
Megtanultam a rádiót mint mesterséget, de számomra máig szolgálat maradt. Szerkesztek, műsort vezetek, riportokat készítek, voltam dramaturg, írhattam, szerkeszthettem könyveket. Nagyszerű emberekkel, tehetséges gyerekekkel találkozhattam. Sokat tanultam, és még többet kaptam tőlük. Nekik köszönöm, hogy a helyemre kerültem: tanár maradtam, egy kicsit íróvá is lettem, egy szóban kimondva: rádiós. Mégis reménytelenül „múlt századi" maradtam. Megannyi tudományos és technikai csoda ellenében, nekem emberi élményeim adták a legtöbbet. Az, hogy gyerekeim, unokáim, barátaim vannak. Az, hogy hallhattam Richtert és Casalst muzsikálni. Az, hogy láttam Róna Viktort és Orosz Adélt táncolni. Tímár Józsefet és Bulla Elmát a színpadon. Az, hogy mikrofon mellett ülhettem Mándy Ivánnal és Nagy Lászlóval, Tokody Ilonával és Gregor Józseffel. Az, hogy kortárs lehettem, és hogy: „...mégiscsak egy nagy ismeretlen Úrnak / vendége voltam".

Fának születtem. Állva élek.
Nem voltam szeszélye a szélnek.
Levél vagy? Azt kell megtanulni.
Nem szabad, csak fölfelé hullni.
(Szabó Éva: Fának születtem)
Szabó Éva Szög és kereszt című, 1994-ben megjelent kötetének hátlapján olvasható a költő vallomása.
"Nincs illúzióm: nem született költő, sem életmű ezzel a kötettel. Csupán néhány kerekre sikeredett pillanatot gyűjtöttem egybe, amelyben megfészkelt a vers. Fölösleges azon tűnődni, én ijedtem-e meg, amikor érezni kezdtem a szárnyaimat a vállamon, vagy mások nem voltak kíváncsiak arra, mit rejtegetek a kabátom alatt. Mint ahogy az is mindegy ma már: a szél volt-e túl erős, vagy az én szárnyam erőtlen. Kaptam valamit anyámtól és apámtól, hódmezővásárhelyi gyerekkoromból: szóba álltak velem a világ dolgai. Ez már csak képben volt kimondható. A kereszt sem golgotai, de a szög fáj. A vers volt a kegyelem..."
Szabó Éva élete évtizedeken át volt egy a magyar rádió hangjával. Verseit olvasva szinte újra halljuk a Nyitnikék, az Óh-óh nagymami vagy a Vendég a háznál című rádióműsort.

(forrás:napkut.hu)


Évfordulós költők
A hónap eseményei
Alkalmi versek
Irodalmi linkségek

Hírarchívum





 

 

versszínház versrádió versmondó versfesztivál partnerek hirdetés impresszum mve versenyek műhelyek táborok pályázatok versmondó fórum