Rendelj verset

Webáruház
Üdvözöljük a Vers Oldalán! Legyen ez a kezdőlapja, kattintson ide! Üdvözöljük a Vers Oldalán! Legyen ez a kezdőlapja, kattintson ide! Üdvözöljük a Vers Oldalán! Legyen ez a kezdőlapja, kattintson ide! A Vers Oldala
« Ratkó József

 

Ratkó József: Önéletrajz

Még karon ülő lehettem, talán akkor tanultam járni. Egy boltban édesanyámék szentjánoskenyeret vettek bátyáimnak. Anyám karján ültem, s vártam, adjanak nekem is. Nem adtak.

Újszülött testvéreim kocsija mögött állok, édesanyám naranccsal etet. Megkérdi: Adjunk neki is? - Toppantottam:-Ne! A pici két hét múlva meghalt. Sokáig nem tudtam szabadulni attól a gondolattól, hogy a narancs volt az oka halálának.

Egyszer kiváncsiságból lenyeltem egy gumidarabot, és vakbélgyulladást kaptam. Apám vitt a kórházba. Széles vállára hajtottam a fejem, ő magához szorított - akkor először éreztem, hogy szeret. Amikor meggyógyultam újra óvodába vittek. Iszonyatos hideg volt, nagy szél fújt, a könnyet is kicsalta a szememből. Egy darabig fogtam apám ujját, olyan volt, mintha egy meleg görcsös ágat fognék, majd apám szólt, hogy menjek mögéje. Szorosan mögötte tapostam a havat, nagyon nagynak láttam őt akkor nyűtt nagykabátjában, amely elfogta előlem a szelet.

Apai nagyanyám gonosz asszony. Akárhányszor kenyeret kérünk tőle, olyan vékonyat vág, hogy átlátni rajta. S veszekszik, hogy ne együnk annyit, spórolni kell. Most már - hál'istennek - beteg. Egész nap az ágyban fekszik, s onnan kiabál, ha a kredenchez lopódzunk kenyérért. Tegnap este óta még jobban gyűlöljük. Édesanya rántásos tésztát készített, s a nagymama tésztájára tejfölt is öntött. Amikor zajongani kezdtünk, hogy miért jár neki tejföl, s nekünk nem, az apám elzavart bennünket az asztaltól, ordítozott, és a micisapkájával elvert.

Éjszaka meghalt a nagymama. Én titkon örültem neki, de nem mutattam, mert apám biztosan agyonvágott volna. Apámat a temetésén láttam először sírni.

A napszakok közül a reggelt viseljük el legnehezebben. Ilyenkor mennek dolgozni a fegyvergyárba apámék. Apám mindig korán indul, anyám későbben. Ha együtt mennének, talán nem történnék semmi... De azt nem lehet kibírni, hogy négyen egyedül maradjunk a zárt lakásban estig! Szürkületkor már puffadó árnyékokkal telnek meg a szoba szögletei, abbamarad a játék, csak ülünk a sámlin, s kapkodjuk a tekintetünket. Föl kéne mászni az ágyra, de alatta nagyon sötét van. S bármennyire is ismerős - ha meghalljuk az ajtón a motoszkálást, összerezzenünk. Az ajtót nem szeretjük. Pegid szép kilincs van rajta, régebben, míg édesanyánk nem járt dolgozni, bátyáim csettintgették. De most reggel van, s nem játékból - kétségbeesetten feszülünk az ajtónak, nyomjuk, húzzuk, rángatjuk, nehogy anyám el tudjon menni. Én nem érem föl a kilincset. Jobb kezemet az ajtónyílásba dugom, a ballal anyám szoknyájába kapaszkodom, de ő kitépi magát, s rántja is be az ajtót, fordítja a kulcsot. Nagyot kiáltok, mert odaszorult az ujjam. Megroppant. Anyám visszalép, megvizsgálja, csókolgatja, aztán elmegy. S este hiába hoz petróleumszagú madárlátta kenyeret - az ujjamban valami elszakadt, mert görbe - nem tudom kiegyenesíteni.

Régóta gyanakszom, hogy a madárlátta kenyér úgy kerül az asztalra, hogy anyám a reggel vitt kenyerét hozza haza. Azért is olyan petróleumszagú. De nem mondom el neki, mert elszomorodna.

Apám megint elverte anyámat, s elment inni. Sanyi azzal vígasztalja, hogy ha majd megnő, megveri, elzavarja apukát, s hoz egy zsák aranyat. Azon már én is gondolkoztam, hogy kéne elverni apukát, de a zsák arany nem jutott az eszembe. Nem is hiszem el, hogy tudna hozni valahonnan.

Állandóan olvasok. Elbújok az ágy alá, mert édesanyám sokszor hív segíteni, s rossz abbahagyni az olvasást. Ilyenkor sunyítok mindig, amíg rá nem jön, hová bújtam. Most a Nyomorultakat olvasom - jó könyv, csak azt nem értem, hogy Gavroche miért osztja meg azzal a két gyerekkel a kenyerét.

Csúfolnak az iskolában, hogy nem tudok csúszkálni. Megpróbáltam titokban, de minduntalan elestem.

Nagyon gyakran álmodom azt, hogy sok pénzt találok az akácfák tövében, a homokban. Ilyenkor mindig szomorú vagyok, mert már álmomban is tudom, hogy ez csak álom.

Orosházán nagy előszeretettel gázoltunk a pocsolyákban. Egyszer, mielőtt egy tócsán átcsoszoltam volna, belenéztem. Iszonyú mélységben láttam az eget, a felhőket. - valami szédülésféle fogott el -, s attól kezdve nem mertem egy tócsán sem átgázolni.

Egyik orosházi rokonunknál, Csizmadia Sándoréknál három napig voltam. Nagyon jó volt náluk; izgattak a csonka próbababák különös formái meg a szabóműhely furcsa jó szaga. Maradhattam volna akár egész nyáron át, de hazamentem a nagymamámhoz, mert akárhogy kínáltak is, nem mertem annyit enni, amennyit szerettem volna.

Mostanában mindennap Annus néniéknél vagyunk. Apámék visznek haza munkából jövet. Annus néni finom szárazkolbásszal traktál bennünket. Nem tudom elképzelni, honnan van nekik - ő is meg Karcsi bácsi is mindig otthon vannak.

Ma láttam egy nagyfiút. Egy nagy kupac hasított fa volt előtte. Kettőt-hármat fölmarkolt, odébb dobta, - megint markolt, megint dobta. Édesanyám azt mondta, hogy a fiú így szállítja haza a fát, mert biztosan nincs pénze fuvarra. Este újból láttuk. Akkor már a Török Flóris utca végén hajladozott.

A múltkor a fegyvergyár udvarán az elhurcolt zsidók holmiját osztogatták a munkások között. Tóni bácsi leszidta apámat, mert semmit sem hozott haza belőle. Érdekes, hogy édesanyám egy árva szót sem szólt emiatt.

Karcsi bácsi kikeresztelkedett zsidó. Hogy miért, nem tudom. Amióta hallottam, hogy az, mindig nézegetem, de semmi különösen nem találok rajta.

A Mikulást szeretjük. Az igaz, hogy mindig úgy elver bennünket, hogy Sanyi is sír, de megéri. Utána kapunk egy-egy szelet csokoládét vagy almát.

Pho-phi-phü-phi-phu-pho-pha-phü-phe... - nagyon tetszik ez a dallam, csak egy hangot valahogy nem tudok elkapni belőle, pedig tudom - ha hangtalanul gondolom, akkor mindig helyes ez a hang is. Ma végre rájöttem, s otthon is, az iskolában is, mindenütt ezt fütyülöm. Amikor anyám meghallja, elszürkült arccal ugrik hozzám, egy rántással maga elé állít, s szinte sziszegve kérdezi: - Honnan tudod ezt, tee? Annyi idegenség van a hangjában, hogy félek tőle. Még meg is fenyeget, hogy ha egyszer fütyülöm, elvisznek a németek. Vámosmikolán hallottam én ezt a Szigetiéknél. Egyik este az oroszokról beszélgettek, találgatták, mi lesz, ha bejönnek. A tanító néni csak nevetett, eldúdolta ezt, és még utána táncolt is: leguggolt, s jobbra-balra kirúgta a lábát, és azt mondta: - Ezt fogom csinálni, és akkor nem bántanak. A táncot is kipróbáltam, de az nem ment.

Szigetiéknél külön szobában aludtam egy farkaskutyával. A farkaskutya éjszakánkint a kályha mellé pisilt, és azért mindig én kaptam ki. A kutyát bántani nem mertem, úgy akartam megbosszulni, hogy elsóztam az ételét, de úgy is megzabálta.

Üldözik a zsidókat. Karcsi bácsi a padlásfeljáróban bújik nálunk. A feljáró kulcs nála van. Ma néhány nyilas meg német katona nyitott be hozzánk. Megkérdezték mindegyikünktől, hogy nem bújik-e nálunk valaki. Azután kutatni kezdtek. Feltúrták az ágyat, a szekrényt, nézegették az iratokat. Azután a padlásfeljáró kulcsát követelték. Mi a szoba közepén álltunk, fogtuk anyuka szoknyáját, és bőgtünk. Ők meg puskatussal verni kezdték a padlásfeljáró ajtaját. Az egyik nyilas megszólalt: - Hagyjátok! Egy ötgyerekes anya nem fog zsidókat bújtatni. S elmentek.

Éjszaka nem tudtunk lemenni a bunkerba, pedig egyre sűrűbben bombáznak éjszaka is. Ha fölébredünk, összebújunk az ágyban, s figyelünk. Anyám megpróbált mesével nyugtatni bennünket. - de nem a mesét, a becsapódásokat hallgattuk. Néhány nappal ezelőtt egy időzített bomba beszakította a házunk fedelét, pontosan a mi szobánk fölött. Karcsi bácsi - már ekkor nálunk bújt - azonnal kiszerelte, nehogy felrobbanjon. Reggel aztán apám lehozta a hóna alatt, s mutatta. Vas volt. Csodálkoztam, hogy a korcsolyákat is ilyenből készítik.

Sok a lódög a városban. Ha lefújják a riadót, rohan mindenki az utcára, s még a kapálódzó lovakat főbe ütik, s osztják szét. Otthon ki-ki megnyúzza a maga részét, s megsüti. Apám a bombázás alatt is járja a maga körzetét, mert légós. A kisvejlingot szokta a fejére tenni, amit szirénázás után rendszerint hússal hoz tele. Ma is hozott vagy öt kilót. Édesanyám olajat is szerzett valahonnan, s most fölséges szag terjeng az udvaron is, ahol játszunk. Időnként beszagolunk a konyhába. Nehezen sül. De nem is élvezhetjük sokáig a szagot, a várakozást, mert újból szirénáznak, rohanni kell a bunkerbe. Egy meleg óra után jutunk ismét napvilágra. Mindenki kiáltozik: - Itt vannak a ruszkik! - Minket azonban csak a lóhús érdekel. Futva érünk haza. Az asztalnál három szovjet katona ül meg az apám. A nagylábos előttük van. Már majdnem üres.

A felszabadulást követő napokban nehéz volt kenyérhez jutni. A hosszú sorokban álldogáló emberek még a terhes vagy gyerekes anyákat se nagyon akarták előre engedni. Édesanyám úgy csinálta, hogy mindnyájunkat elvitt magával sorba állni, otthon azonban ránk parancsolt, hogy bőgjünk, nyafogjunk, rángassuk - így aztán hamarabb jutottunk kenyérhez.

Egy alkalommal ismét heten kerekedtünk fel kenyérvadászatra: Sanyi, Lajcsi, én, Laci, Pista meg anyám a karonülő Margitkával. Egy köpenyes katona jött velünk szembe, s fagyott almát adott valamennyiünknek. Amikor már jó messze járt tőlünk, Laci két harapás közt megkérdezte: - Ude, anukám, juszki vojt?

Ma van az első szabad május elseje. Fölpakolunk, s megyünk, megyünk sokan valahová. Apám ragyog, édesanya csöndesen mosolyog, mi kiabálunk. A futballpályán rengetegen vannak. Egy nagy színpad van a pálya szélén, a mögött a gyerekeknek teát, meg kiflit osztogatnak. Apám föltuszkol a színpadra, azt akarja, mondjam el a szabadságról szóló versét. Hiába ellenkezem, hogy nem tudom. - Ha belesülsz, csak annyit mondj: szabadság! - mutasd föl az öklöd, hajolj meg, s gyere le! Öt-hat sor után elakadok. Apám súg, de nem hallom tisztán. Akadozva mondom a verset. A szemöldökömről egy csepp izzadság a szememre csorran. Apám előlép a színfal mögül, és a közönség szeme láttára teljes tenyérrel pofon csap. Elesem, s nagyon szeretnék belesimulni a padlóba, hogy ne lássa senki, hogyan rázkódik a vállam.

A felszabadulás után apám Budaőrsön kitelepítési biztos lett. Két házat meg néhány hold szőlőt kaptunk akkor. Mi, gyerekek úgy ősz felé érkeztünk haza Sándorfalváról, ahová a Nemzeti Segély vitt bennünket a háború után. Apám akkor jött ki éppen az elvonókúráról. A szagát sem bírta bornak, pálinkának. Mi a szőlőbe óvakodtunk, s faltunk. Apám utánunk jött, s amikor észrevettük, valahányan a hátunk mögé rejtettük a szőlőfürtöket. Nézett ránk, s mondta: - Csak egyetek nyugodtan.

Ma egész nap szerettem az apámat.

Sándorfalva kedves emlékeim közé tartozik. Egy öregasszonynál voltam, tanyán. Nem sok dolgom volt, teheneket őriztem egy kislány társaságában. Egyszer a tehenek beóvakodtak a tilosba. Nagy kiabálással, bottal akartam kihajtani őket, de megvadultak, s vagy másfél órán át hajkurásztam őket a tanya körül, míg sikerült a szabályos legelőre terelnem. Remegett a lábam a fáradtságtól meg az izgalomtól. De az öregasszony nem bántott, csak megszidott. Másnap letörtem néhány zsenge napraforgót, belemártogattam a friss tehénlepénybe, s amikor a tehén rá akart harapni, a fosos felét toltam az ínyéhez, s jól bedörgöltem vele. Öröm volt nézni, hogyan ökrendezett, köpködött, rázta a fejét a tehén!

A néni rétest készít - izgatottan figyelem. Sose láttam még ilyet. Nagy, fehér abroszt terít az asztalra, ráhöngöríti a tésztát, s kinyújtja. Könnyedén repked kezében a gyúrófa. Aztán két kezére veszi, s a tészta terül, míg egészen átlátszó nem lesz. A néni mákot önt rá, széttapogatja, felgöngyöli. Soha nem éreztem ilyen könnyen csorduló vágyat, örömet.

Emlékszem, egyszer mindannyian elmentünk a Vidám Parkba, ahol nagyon-nagyon féltem az óriáskeréktől. Édesanyám nógatott, kérlelt, de én iszonyodtam. Csak apám szigorú ígéretére - ha hazamegyünk, elnadrágol - ültem fel. Jó volt.

Két napja nem esett, nincs a ciszternában víz. Apám különbem sem szereti az esővizet, csak a szódát. De az sincs, mert azt is esővízből csinálják. Apám nagyon szomjas. Már harmadszor megyek a szódáshoz, fáradt is vagyok - messze lakik tőlünk. Az azzal biztat, várjak - lajttal hozzák neki a vizet valahonnan. Öreg este érek haza. Apám kiveszi a kezemből az üveget, földhöz csapja. Káromkodik. Borgőzös lehelete megcsap - s én érzem, milyen nagyon fáradt vagyok.

Van egy kis lovunk. A Böske. Hegyiló. Avval hordjuk a barackot, szőlőt valami távoli kereskedő rokonunkhoz, Pestre. Ma ketten visszük Sanyival, mert apám beteg. Különben ő vinné. A vám után közvetlenül van egy kocsma. A Böske az előtt megáll. Bátyám a nyaka közé pattint, a ló hátranéz, ki ül a bakon, s elindul. S ez megismétlődik, valahány kocsma előtt elmegyünk.

Ha nem volt pénze apámnak, mindig ágyban feküdt, nyögött s káromkodott. Ha el-elbóbiskolt, odasettenkedtem az ágyhoz, belebámultam az arcába.

Nagyon félek az apámtól. Ha részeg, mindannyiunkat, anyámat is elveri. S hiába kiáltozunk olyankor, a szomszédok nem avatkoznak bele, mert nagyon erős ember az apám. Ma kapta meg a rokkantsági díját. Kileste, mikor jön a postás, aztán elment. S azóta iszik. Pedig már este van. Az ajtó elé toljuk a szekrényt meg az asztalt, így nem tudja kinyitni. Aztán lefekszünk. Az én ágyam az ablak mellett van, de fáradt vagyok, s elalszom. Iszonyút ordít az apám, s beveri az ablakot. Arra ébredek. A sarokba húzódunk. csönd van. Aztán: - Te kurva, ha nem nyitod ki, agyonlövöm magam! Durranás hallatszik, aztán puffanás. Anyám megremeg, sírva rohan az ajtóhoz. Föltaszítja a szekrényt, ellöki az asztalt, s kifut. Az apám ott áll a lépcsőn, s röhög. Fülsértően, röfögve röhög. S a nagy, lyukas pincekulccsal, amelyből még most is szivárog a gyufaméreg füstje, ütni kezdi anyámat.

Anyámnak jó kedve van, munkát kapott. Ül a varrógépnél és énekel: "Nem tudom az életemet hol rontottam én el..." - Apuka mellett - mondta valamelyőnk. Anyám hátrafordult, ránk bámult, s kipottyant a könnye.

Szeretek tanulni. Minden másnap megyek csak iskolába, akkor, amikor én vagyok a soros. Apámnak van egy rossz bakancsa, abban járunk felváltva Lajcsi bátyámmal. Az a szerencsém, hogy ő nem nagyon kedveli a sulit, ezért gyakrabban kerül rám a sor. Ma már le tudtam írni hibátlanul a 2031-est.

Nincs most semmi pénzünk. Anyámnak dolga volt a faluban, s elkísért az iskoláig. Az iskola előtt találtam egy kis pénztárcát, néhány forint volt benne. Anyám után kiáltottam, s mutattam. Hát nem azt mondta, hogy be kell vinni az irodába, majd megkerül a gazdája! Haragudtam rá egész nap. Legalább két kiló kenyeret vehettünk volna érte.

Anyám egy ízben szalonnát meg zsírt hozott valahonnan. Kenyerünk nem volt. Kanállal faltuk a zsírt.

Apám naponta elküld bennünket csikket szedni. Ha nem szedünk egy-egy gyufásdobozzal, akkor megver. Ha látok egy csikket az utcán, körülnézek, nem jön-e valaki, s aztán nyúlok érte. Utálom a csikkeket. Olyanok, mint egy-egy nagy döglött hernyó.

Ma nagy öröm ért. A Marx Károly utcán ődöngtem, s a kocsiúton a jégbe fagyva sok-sok napraforgómagot leltem; valaki a verebeknek szórta ki. Nekiestem, és sikerült fölkapirgálnom egy jó zsebrevalót. Otthon megpirítottuk, megettük.

Apám mesélte ma, hogy egyszer öt napra becsukták, mert nem volt pénze, s egy kávéház teraszáról lopott virágot édesanyánknak, aki akkor még csak a menyasszonya volt. - Megmondtam neki, hogy én ezt nem hiszem el. Erre dühösen krákogni kezdett, s pofon vert.

A mi nagyeskünk ez volt: "Apám, anyám haljon meg tüzes koporsóban, ha nem igaz!" Ha olyanra kellett esküdni, ami nem volt biztosan igaz, így esküdtünk: "Édesapám haljon meg tüzes koporsóban, ha nem igaz!"

Néha apám a kocsmából jövet hozott ennivalót is. Ilyenkor az asztalra dobta, és azt mondta: - Nesztek! Zabáljatok! S összehúzott szemmel figyelte, hogyan eszünk. Ha valamelyikünk megszólalt vagy illetlenül evett, azonnal elzavarta az asztaltól, és üvöltött. Megtörtént az is, hogy ha kértünk abból, amit ő evett, ellökte maga elől a tányért, s ránk ordított: - Piszok banda! Kinézitek az ember szájából a falatot!

Esténkint kiállok az utca végére, s lesem apámat. Ha jön, rohanok haza, s mindnyájan kimegyünk a szőlőbe, lekucorodunk, hallgatunk. Apám motyog, beszél magában, aztán fölordít, káromkodik, keres bennünket, majd levetkőzik, lefekszik. Ha beóvakodunk, ülünk egy darabig némán, moccanás nélkül - apám fészkelődik, föl-fölmordul, hadarva szidja az istent vagy minket, aztán horkol újra.

Ha apám lefekszik, dohánybűzös, meleg zsebeit kikutatjuk, az aprópénzt kiszedjük, eldugjuk, s másnap édesanyám kenyeret vesz rajta. Néhány forintost, tíz-húsz fillérest mindig kell hagyni bennük, mert apám már így is gyanakodva morog reggelente.

Anyám rongylabdát készít. Betűri a selyemharisnya rongyos fejét, s elvarrja a géppel. Sok apró ruhadarabkát töm bele, gömbölyűre ütögeti, csavar egyet a harisnya szárán, kifordítja, bevarrja. Közben bosszankodik is, mintha igazi ruhát varrna.

Amikor megtudtuk, hogy testvérkénk születik, elkeseredve szidtuk apánkat. Édesanya nagyon beteg volt. A kisfiú halva született. Csúnya-vörös volt, ráncos. Láttam én is. Sok bácsi jött, beletették egy cipősdobozba, spárgával átkötötték, s elhantolták. Hogy hova, nem tudom.

Anyánknak epegyulladása van, gyógyszert kapott, húsz csöppet kell naponta bevennie. Az üvegen halálfej, a dugón sötétvörös papír van. Úgy csinálom, hogy mindig ott legyek, ha anyám a magasra tartott kanálba csepegteti az orvosságot. Különben az üvegnek olyan a cseppentője, mint egy pici, hegyes orr.

Sejtem én, hogy anyámnak igaza van, de azért ezt mégse kellett volna. Kihasználta, hogy elmentünk focizni, és kiitta az összes gyógyszert. És lefeküdt. És amikor hazaértem, megtaláltam az üres üveget, ravaszul az íróasztal fiókjába dugta, amelyben néhány fiola nikotin volt régebben, s most is olyan büdös, hogy undorodva megy el mellette az ember. Sírva futottam orvosért, az orvos táskát fogott, biciklire ült, s elhajtott hozzánk. Mire én hazaértem, már nem volt ott. Most itt ülök az ágy mellett, s várom, hogy anyuka megébredjen. S fáj a torkom, mintha egy nagy, láthatatlan kéz szorongatná.

Egyszer egy bicskára cukorspárgát kötöttünk, a bicskát kitettük az útra, a spárgát a kapu mögé vezettük, s homokot szórtunk rá, hogy ne lássék. S lestük, hogy fölveszi-e valaki. Sokáig nem jött senki, majd egy aktatáskás ember tartott felénk. Már-már túllépett a bicskán, de hirtelen megállt, a levegőbe bámult, visszafordult, s lehajolt. Mi óriási röhögés közepette húztuk be a bicskát a kapu alá. Sajnos több ember nem jött arra.

Jaj, a szüretek! De szépek, jók voltak, istenem! Sokat kellett dolgoznunk, az igaz - de apánk nem kiabált ránk, nem ordítozott, mert biztosan szégyellte a sok rokon meg ismerős előtt.

Talán még a szüretnek sem örültünk annyira, mint a szüret utáni napoknak, a böngészésnek. Ilyenkor bebarangoltuk a környékbeli hegyeket, szőlőről szőlőre jártunk. És soha nem maradtunk éhen. Ezeken a napokon édesanyám is vidámabb volt.

Csodálatos napunk volt! A környékbeli szőlőkben böngészgetve leltünk egy hatalmas, öreg szilvafát, telisdeteli aszalódott szilvával, s alatta is - istenem - micsoda rengeteg szilva! Mohón, szótlanul markoltuk tele körül az ingünket, elkötöttük a nadrágszárat, s lyukas zsebünkön át csorgattuk, potyogtattuk egész a combunkig föl a szilvát. Négyszer fordultunk, míg haza tudtuk hordani mindet.

Sanyi ül a sámlin, s feji a kecskét. Esteledik. Apám éppen most tántorog haza. Amint meglátja a bátyámat, kihúzza a sráfból a kocsirudat, s rátámad. Rémülten ordítani kezdek. Sanyi fölnéz, s a félig telt vaslábast apám fejéhez vágja. Apám másnap kötéssel a fején mindenkinek azt panaszolja, hogy milyen hálátlan gyerekei vannak. Érdekes, hogy ha erre az esetre gondolok, mindig azt hiszem, fényes, nagy fényű reggelen történt. Pedig határozottan tudom, hogy éppen este volt.

Egyszer édesanyám elment Orosházára nagyanyámékhoz. Két bátyámmal utánaszöktem. Bartos Edétől, a péktől kértünk hitelbe fél kiló kenyeret. Egész úton akácvirágot ettünk. Azóta mindig rosszul vagyok, ha az illatát érzem.

Laci sejtette, hogy szökni készülünk. Mindig a nyomunkban volt, szemmel tartott bennünket. Végül is fölpakoltuk a talicskára az edényeket, s azt mondtuk neki, hogy elmegyünk vízért. A ház háta mögött letettük a talicskát, s elfutottunk.

Orosházáról - háromnapi szekerezés, gyaloglás, alkalmi autózás után - estére értünk haza Budaörsre. A Csap utcában, az isten háta mögött laktunk. Öcsém kilopott számunkra egy paplant, s azzal takarózva aludtunk el a hegyoldalban. Másnap apám a hegyet megkerülve meglepett bennünket, s színtelen, kissé rekedt hangon mondta: - Gyertek haza! Nem bántalak benneteket. S idegenül, fürkésző, furcsa tekintettel nézett ránk.

Hazafelé, ötven kilométerre Budapesttől felvett bennünket egy kis teherautó. A sofőr kikérdezett, majd adott egy nagy zacskó kekszet. Felém nyújtotta, de én nem akartam elfogadni. Ó, nem azért, mert szégyellős voltam! Azt hittem, tréfál.

Újra megszöktünk anyám után Orosházára. Az első nap Alsónémediig jutottunk, egy rozsföldön aludtunk, a határban. Másnap nagyon éhesen értünk az alsódabasi vasútállomásra. Ott egy parasztasszony megvendégelt bennünket szalonnával, tejjel. Megszomjaztunk, s én bementem az útszéli kocsmába vizet kérni. Lajcsit hiába kapacitáltam, nem jött. Amikor látta, hogy kaptam vizet, kért, hogy menjünk be még egyszer. Az asztalnál üldögélő rendőr fölfigyelt ránk, kikérdezett, s amikor megtudta, hova tartunk, egy hintón elvitt bennünket Alsódabasra, a rendőrségre. Két hétig voltunk ott, szétrúgtunk egy igazi focit, egy cellában aludtunk matracokon. A rendőrparancsnok, apám ivócimborája, írt apámnak, jöjjön értünk szekérrel, különben elvisz bennünket a menhelyre.

Szinte mindennap járnak itt idegenek. Nagykendős nénik, csizmás, kucsmás parasztbácsik. Rendszerint akkor jönnek, amikor reggelizünk. Megállnak az ebédlő ajtajában, állnak, s nézegetnek bennünket. Némelyik hunyorít, csippent a szemével, aztán elindul, kanyarog az asztalok közt, odamegy egy gyerekhez, megveregeti a tarkóját, kézen fogja, s kiviszi. Tegnap hozzám is idejött egy bajuszos bácsi, fölállított, megfogta a vállam, körbefordított, nagy, undok tenyerével végigtapogatta a karomat, hümmögött, aztán elment.

Gazdámnak van egy nagyon fiús természetű lánya. Perecesbányán tanul, valamivel kisebb nálam, de nagyon megszerettük egymást. Én szoktam szombatonkint elmenni érte, mert fél egyedül keresztüljönni az erdőn. Ilyenkor mindig évődik velem, bujkál, kiabál, hogy fogjam meg. Vasárnaponkint fejelni szoktunk. Eleinte mindig én győztem, de olyankor sírt vagy csúfolódott, ezért aztán most már hagyom, hogy győzzön.

Ma megintcsak fejelni akartunk. A kapukat készítettem éppen, amikor a gazda odaszólt: - Ereggy, hányd ki a trágyát a lovak alól! - Reggel már kihánytam. - Ne pofázz, erggy! - Nem megyek! Nem vagyok köteles vasárnap dolgozni.! Gazdám fölkapta a söprűt, s azzal futott utánam káromkodva, de sikerült hátul, a kerítésen keresztül meglógnom. Nem is mentem haza délig - akkor is úgy óvakodtam be az istállóba, hogy ne lássanak meg. Később a nagy éhség rávitt, hogy kiüljek az istállóküszöbre. Fütyürészéssel akartam magamra hívni a gazdaasszony figyelmét. Nemsokára ki is jött, nem szólt hozzám, csak letette az ételt a küszöbre, a kutyatányér mellé.

Azt, hogy múlt vasárnap nem vagyok köteles dolgozni, azt én onnan tudom, hogy a múltkor az EPOSZ székház elé ki volt téve egy nagy tábla, ráírva, hogy mi jár a béresnek. Azon volt az is, hogy vasárnap nem szabad dolgoztatni a bérest. Azt nem tudom, hogy én béresnek számítok-e, de csak afféle lehetek, mert egy sorban dolgozom a gazdámmal: szántok, boronálok, markot szedek, kerékagyat fúrunk, meg fújtatok a gazda kovácsműhelyében, s hajtom neki a vas- meg faesztergát. Ez a legnehezebb.

Tegnap este megmondta a gazdám, hogy kora hajnalban megyünk szántani. Nem tudom, mit jelent nála a kora hajnal, hiszen én négyre már mindig megitatom a lovakat. Egyszer történt csak meg - alig két-három napja lehettem Parasznyán -, hogy későbben keltem a kelleténél, akkor a gazda villával piszkált le a szénatartó fölött lógó saroglyáról, amely fekhelyemül szolgált. Most is ő keltett fel. Ámolyogva néztem az eget itatás közben, hogy hány óra lehet. Megállapítani ugyan nem tudtam, de vagy két óra múlva pitymallott csak meg, amikor már javában szántottam. Mielőtt a gazda elment, megparancsolta, szántsak el a szomszéd földjéből két barázdányit, mert tavaly ő ugyanígy tett. Időközben kijött a szomszéd - öreg bácsika -, deleléskor beszélgettünk is, de nem említettem neki, hogy mit mondott a gazdám. Helyénvalónak találtam a parancsot. Amikor beakasztottam az ekét a bácsi földjébe, rám csodálkozott:

- Mit csinálsz, te gyerek?
- Szántok.
- De az már nem a gazdádé!

Szó szót követett, s utoljára már az ostorral is védte az öreg a földjét. Szerencsére jött a gazdám, s az öreg most már őt kezdte szidni.

- Mit hazudol te ennek a gyereknek? Hogy én elszántottam a földedből?!
A gazdám fölhúzta a szemöldökét, elvörösödött, s nekem fordult:
- Én-e? Ez a büdös lelenc, ez találta ki! Ez, hogy köpnéki a nyelvét, ha ilyet mond! S veszett dühvel ütni, rugdosni kezdett.

A szántás óta némán végzem a dolgomat. Ha szól a gazda, bólintok, kerülöm a szót. Igaz, hogy ez csak még jobban feldühíti, de hadd érezze a piszok, hogy haragszom rá.

A gazdámékon úgy álltam bosszút, hogy eldugdostam a tojásokat. Volt vagy kétszáz tyúkjuk, s nekem két hét múlva már vagy ezer tojás bújt meg a kazalban a padláson. Egyszer hallottam, hogy az asszony panaszkodott a tyúkjaira, hogy nem tojnak. Attól kezdve 10-15 tojást bevittem neki a régiekből. Rászoktattam a kutyát is a tojásra, mindennap kap legalább tízet.

Este mindig el-elgondolkozom. Nekem csak egy kívánságom volna azon kívül, hogy hazajussak, meg hogy az apám ne igyon - az, hogy jó nagyra, erősre nőjek, hogy meg tudjam verni a gazdámat.

Amikor Parasznyáról visszavittek Miskolcra, a menhelybe, nagyon megjegyeztem volt gazdám házát. Hol is van? Ahogy Sajószentpéter felől a faluba érünk, a főutcán, elhagyván az iskolát meg a szomszédos templomot, jobb oldalon van egy beszögellés. Ott, igen, ott lakik a gazdám a sarokban! Verandás háza van, s hátul, a hosszú udvar közepén keresztben áll a műhely. A műhely előtt fúrtuk a kerékagyakat - ettől ferdült el a vállam.

Putnokon Tóth István volt a gazdám, aki néha elengedett az iskolába, és sokkal ritkábban vert, mint az előbbi. Egyszer, amikor eljött hozzánk egy asszony ellenőrizni, nem bánnak-e rosszul velem, valami friss sérelem miatt beárultam az öreget. Amikor elment az asszony, az öreg levette az ostort a kocsiról, s eltángált. Ezért - valahányszor egyedül voltam az istállóban - hasba rugdostam a gazda vemhes tehenét, vagy a villával sóztam oldalba néhányszor.

Az egyik nap szokatlanul szelíden kérdezgetni kezdett a gazdám: - Te, van neked valami Ratkó Anna nevű rokonod? - Van. - Oszt kid az neked? - A nagynéném. - Apai? - Apai. - S hogy vagy vele? Tudja, hogy hol vagy? - Persze, hogy tudja. - Nohát, tudd meg, hogy ezt a Ratkó Annát miniszterré választották! Ettől a naptól kezdve kevesebbet kellett dolgoznom, s valahányszor akartam, elmehettem iskolába.

Ma megkérdezte tőlem az öregasszony, hogy szeretem-e a krumplis tésztát, mert akkor azt főz.

A nagynéném miniszterré választása után megint eljött az az asszony, akinek a gazdámat beárultam. Az is kikérdezett, hogy valóban rokonok vagyunk-e a nagynénémmel. Azt mondta neki a gazdám: - Vigye innen ezt a gyereket a nagyságos asszony! Úrfi ez, még valami bajom talál lenni, ha nálam marad.

Két napja sütnek-főznek nálunk. A gazdám lánya férjhez megy, ma lesz a lakodalom. Kora hajnalban egy nagy sátort állítottak fel az udvaron, asztalokat, székeket hoztak alá valahonnan. Sűrűn kérdezgetem a gazdámékat, hogy miben segítsek. Azok csak rám morognak, de nem mondják. Így aztán bámészkodom.

Valaki hátulról megérinti a vállam - az a néni, aki engem szokott ellenőrizni: Azt mondja: - Érted jöttem. Majdnem sírva fakadtam. Most hagyjam itt a gazdámat, amikor lakodalom van, amikor annyit ehetnék, amennyi belém fér? A búcsúzásnál az öreg két forintot, az zony egy csomagot nyom a kezembe. A vonatra várva többször ki akarom bontani a csomagot, de a néni nem engedi. Azt mondja, hogy majd a vonaton. Fölszállunk, s gyorsan bontani kezdem. Ha már nem lehetek ott a lakodalmon, legalább egyek a két napja áhított kalácsból, tortából, rántott csirkéből! Már azt is eldöntöttem magamban, hogy megkínálom a nénit is. A csomagban egy darab kenyér, avas szalonna meg egy csomó töpörtyű van. A néni csodálkozik, hogy nem eszem belőle.

Erdőbényén Lajcsi megtanított sakkozni. Két-három hónap múlva már én voltam a legjobb sakkozó az árvaházban. Lajcsi rengeteget bosszankodott, hogy őt is elverem. Ezért aztán időnkint hagytam, hogy nyerjen. Később Hegyfaluban, ahol két évig volt a tüdőszanatórium portása apám, gyakran hívott sakkozni ő is. Játszmáink rendszerint azzal végződtek, hogy apám dühödten lesodorta a bábukat a tábláról, vagy magát a táblát is földhöz vágta. Vele mindig hidegen, könyörtelenül, minden lépést pontosan kiszámítva játszottam.

Ha az osztályban vagy az árvaházban valaki lopott vagy valami csínyt tett, a vallatásnál mindig rákvörös volt az arcom.

Lajcsi verekedni tanít, mert unja, hogy mindig neki kell megvédenie a gyerekektől. Akkorákat üt az arcomra, mellemre, hogy majdnem sírva fakadok.

Az Erdőbényei Árvaház nyaranként a véznább gyerekeket református falvakba küldte, ahol mindennap más-más családnál kosztoltak, játszottak. Dolgozni nem kellett. Így kerültem én Kisrozvágyra, ahol gyermekkorom legszebb napjait töltöttem. Csak egy dolog keserítette meg ezt a néhány hetet. Amikor megtudták, hogy nagyon szeretem a mákos tésztát, attól kezdve minden családnál azt főztek ebédre.

Édesanyám egyszer írt nekünk levelet az árvaházba. Akkor csak ennyit: "Gyertek haza. Apátok már nem iszik."

Ebben a rádiumkórházban csak rákos betegeket kezeltek. Egy héten háromszor volt látogatási idő: szerdán, pénteken és vasárnap. Amíg apám itthon volt, mindannyian be-bejártunk, de aztán Sanyi csak engem küldött. Lajcsi lusta volt, amióta Erdőbényéről hazajöttünk, a kicsik szóba sem jöhettek, Sanyi meg - 16 éves volt - dolgozgatott. Így aztán én járogattam be édesanyánkhoz. Öt forintot kaptam, meg egy kis szőlőt, gyümölcsöt vittem, vagy ami éppen került: süteményt, ezt-azt. A kórházban büdös volt - olyanforma szag, amilyet a vakbelem kioperálásakor éreztem. Utáltam ezt a szagot. S aztán ezt másfél óráig kellett bírni. Anyám nem tudott szólni sokat, csak nézett, s én is néztem őt. Legszívesebben sírtam volna, de otthon kioktattak: nem szabad. Anyám már csak csont meg bőr volt. A csontok minden hajlata, horpadása, dudorodása látszott a sárgás, feszülő bőr alatt. Orra ijesztően nagynak tűnt - és a szemét sem tudom elfelejteni, amely az arcába süppedt egészen, s fénytelen volt. A keze sem volt már szép - a nagyobb erek mellett immár a hajszálerek is átkéklettek rajta. Olykor megkérdezett: - Van mit ennetek? Nem szoktatok veszekedni? Vagy azt mondta: Van a fiókomban sütemény, vidd haza, egyétek meg! - s lassú mozdulattal vonszolta a kezét, karját az éjjeliszekrény felé. Apránként húzta ki a fiókot, nehezére esett minden mozdulás. A süteményeket szégyenkezve, gyorsan betettem az aktatáskába, otthon nem is tudtam enni belőlük - éreztem, kifordulna a számból. És aztán már nem is mentem be a kórházba. Budára mentem, messze elkerültem a Ráday utcát, ott kószáltam a Moszkva téren nehéz lelkiismerettel, és időnként majdnem elsírtam magam. S amikor ideje jött, hazamentem, s hazudtam valamit.

Régóta tudom, hogy anyám menthetetlen. Ma haza is hozták mentőautóval. A kocsi óvatosan, imbolyogva gördült a házunk elé, a mentőorvos lépett ki belőle, s apámat kereste, Apám tökrészeg volt, amikor fölkeltették, pislogva káromkodott. A mentőorvos kijött, azt mondta a sofőrnek: - Visszavisszük. Mi lélekszakadva futottunk a kocsi után egy darabig.

Ha egy mozdulatba akarnám fogni az én eddigi életemet, hát jobban, szemléletesebben nem is tudnám, csak így: Egy magas, sovány gyerek ül egy sámlin a félhomályban, felsőtestével kissé hátrahúzódva, jobb karját kifelé fordított tenyérrel magasan a feje elé emelve...

Apám nincs itthon, édesanya kórházban van - napok óta egyedül vagyunk. Manci néni hoz néha ennünk. Augusztus 9-e van, a születésem napja. Reggel nagy párnacsatát vívtunk, még most is fáj a tarkóm a sok nevetéstől. Sanyi délelőtt kitalálta, hogy igyunk bort. Lelopóztunk a pincébe, s a slaggal teleszívtuk a vizeskannát. Bezárkóztunk ide, a szobába, s iszunk. Egy kicsit fanyar a bor, rossz. Laci nem is akar inni, fintorog, kapálódzik. Összeszedtük a lábasokat, s dobolunk, ricsajozunk. Hirtelen valaki, Manci néni dörömböl az ajtón, Sanyi hetykén kinyitja, mi zenélünk tovább. Manci néni végignéz rajtunk, s furcsa hangon pörölve mondja: - Nem szégyellitek magatokat? Anyátok tegnap este meghalt, ti me... Sanyi elejti a fésűt. A vékonyka selyempapír, aminek a segítségével zümmögött rajta, lassan, jobbra-balra libegve süllyed alá, s odatapad a nedves padlóhoz.

Egyetlen emlékem édesanyámtól egy MKP-gyűrű. Már nincs meg. A temetés után hordtam egy darabig, de a gyermekvárosi gyerekek csúfoltak érte, és valahol elveszettem.

Apám Hegyfaluban, ahol egy ízben öcsémmel meglátogattuk, azt mondta: - Azért anyátok is hibás volt! - és sunyin, várakozóan nézett ránk. Hallgattunk.

Apám mellett soha nem tudtam igazán feloldódni. Pedig voltak időszakok, amikor nem ivott. Egyszer eljött Tiszadobra is. Nem emlékszem, hogy beszélgettünk volna, azt hiszem, csak ő beszélt. Halkan, barátságosan, kissé reszelős hangon. Én gyanakodva, szorongva figyeltem, vártam, és ha lehetett, nem kerültem a közelébe. De nem történt semmi. Semmi különös. Csak amikor lementünk horgászni, amikor egy nagy hal ráakadt a horgomra, s én izgalmamban hamarabb rántottam ki, mint kellett volna, s a ponty villant, visszazuhant a vízbe, akkor lódult meg apám keze, de félúton megállt, visszapuffant a térdére, s csak annyi szólt tömött, fúló hangon: - Te...ügyetlen...

Gyönyörködöm a vizekben. Ha belenézek egy tócsába, amelyben egész mélységében látni a fordított eget, friss, szellős izgalommal telítődöm.

Anyám halála után két asszonynak mondtam ezt a szót: Édesanyám. Először mostohámnak, apám negyedik feleségének. Öcsém, két bátyám, húgom nem szerették őt, csak alakoskodtak előtte. Sanyi Terinek szólította, én - ritka leveleimben, vagy ha Szigetszentmiklóson voltam, náluk - hát anyámnak. Pedig ő alighanem nagyon szeretni akart bennünket. Amikor ezt meghálálandó, e szóval szólítottam, meglepődött, egy kicsi pillanatig megmerevedett, mint aki távoli hangokra figyel, aztán folytatta munkáját. Öcsém, mert ő is ott volt, lefekvéskor rám mordult: - Mi az, nyalizni akarsz neki?

Érdekes, hogy időnként - menhelyben, árvaházban, kendervágás, cementcipelés, téglahordás közben - megkérdezik tőlem, hogy rokonom-e a miniszterasszony. S amikor bólintok, csodálkoznak.

Csöpp gyakran rám szól a menzán:
- Miért fogod azt a kenyeret, ne félj, senki sem veszi el tőled!

Tegnap este, amikor lefeküdtem, az ágy mellé tettem a széket, rá a gyufát, cigarettát, hamutartót és a nagykést.

Az elmegyógyintézetben meglátogattam apámat. Felkiáltott: - Jóska, hát te vagy az! - és sírt. Zsebkendője rettenetesen koszos, gyűrött és nyúlós volt, a cigarettát nyakába kötött vászonzacskóban tartotta. Megkínáltam. Szemében valami ragadozó mohóság nyílt, nyála csorrant, görcsösen kapott a cigaretta után. Értelmesen beszélt, nem volt bolond. Csak erőltetve lökte ki torkából a szavakat, úgy, ahogy az őrültek szokták. Négy éve volt benn. Egyes hangokat már nem ejtett tisztán. Amikor eljöttem, megtörölte az orrát, megcsókolt. Kért, vigyem el onnan, hadd lássa még a világot. Megígértem.

Apám vándorszínész volt. Egy báró színtársulatával járta az országot Lackó Lajos néven. S - anyám tanúsága szerint - akkor kezdett el inni, amikor az alföldi körút során ellopták egy ládára való ruháját. Pénze nem volt ruhatárának pótlására, le kellett mondania a színészetről. Harmincesztendős lehetett akkor - már nem elég fiatal az újrakezdéshez, de nem is volt öreg. Visszatért tanult szakmájához: szögezőlakatos lett. A többit, ami itt következik, lehajtott lélekkel írom. Amit eddig mondtam, biztos forrásból tudom, ezeket - apámtól. Ő mesélte, hogy olyan színészekkel is játszott, mint Blaha Lujza, s hogy ő a Nemzeti színház örökös tagja. Tragikus, ha igaz, még tragikusabb, ha nem igaz. A gyermek kegyetlen kiváncsisága, a felnőtt pontos, célratörő tudásvágya és természetes joga e tények kiderítésére nem vállalkozik.

Most már befejezem ezt a kegyetlen írást, mert megnyugodott bennem a gyermek. Igazság adatott mindenkinek: a madárcsontú, vézna édesanyának, a vér szerinti apának, a gazdáknak, mert azok is csak emberek, és mindenkinek. Igazság adatott a gyermeknek, aki immár felállhat a sámliról, leeresztheti védelmül felemelt jobb kezét, kiléphet, ki is lép a félhomályból, embernyi emberré nőhet, mint bárki közülünk. Vigyázzatok, ha közelíttek hozzá - ne gyors, hirtelen mozdulatokkal, mert újból megriadhat. Lassítsátok meg az ölelés mozdulatát is! S ne felejtsétek el ezt a leckét, mert az embertelenség mindig megítéltetik!

(Megjelent 1966-ban a Félelem nélkül című kötetben, illetve 1995-ben az Új évszak kellene című válogatásban)


Évfordulós költők
A hónap eseményei
Alkalmi versek
Irodalmi linkségek

Hírarchívum





 

 

versszínház versrádió versmondó versfesztivál partnerek hirdetés impresszum mve versenyek műhelyek táborok pályázatok versmondó fórum