Rendelj verset

Webáruház
Üdvözöljük a Vers Oldalán! Legyen ez a kezdőlapja, kattintson ide! Üdvözöljük a Vers Oldalán! Legyen ez a kezdőlapja, kattintson ide! Üdvözöljük a Vers Oldalán! Legyen ez a kezdőlapja, kattintson ide! A Vers Oldala
« Ratkó József

 

Új évszak kellene

Ratkó József összegyűjtött verseiről


„Én nemsokára meghalok,
s kialakul végleges arcom.
Szigorú arc lesz - szeressétek.
Néha majd rátok is hasonlít."


Az irodalomtörténet-írásnak a különböző alkotókat skatulyákba rakó, vagyis kategorizáló szemlélete egyfelől természetes és szükségszerű, másfelől viszont zavaró. Szükségszerű, mert az ilyen címkék: „népi", „elvont tárgyias" („újholdas"), „társadalmi kötődésű", „posztmodern" és mások, ha nem is homogén rendszerbe tartozó kategóriákkal (az egyik hovatartozási, a másik esztétikai, a harmadik leszármazási szálon nevez meg törekvéseket), de lényegszerű vonásokra rámutatva igyekszik megjelölni és megítélni diakron és szinkron vonatkozásokban is költészetünk áramlatait. Az így kapott nagyobb mozaikcserepeket egymás mellé rakva kapván meg illusztratív ábraként is a teljesebb színképet. Zavaró viszont az ilyen - most nem örkényi értelemben vett - „dobozolás" azért, mert részint nemcsak megkülönböztetésre, hanem szembeállításra, sőt szembefordításra, vagyis az oly közismert kiszorítósdi játék szítására is alkalmas, részint pedig - és ez nem kevésbé nagy baj - figyelmen kívül hagyja az egyes életművek belső - a kronológiai és strukturális szférában is megragadható - differenciáltságát. Vagyis azt a legkevésbé sem elhanyagolható szempontot, hogy az adott költő a különböző, egymásra következő periódusaiban kiket és miket (milyen irányzati jelenségeket) integrál magába, amíg viszonylag végső, már dobozba vagy - fajsúlyától függően - borítékba szorítható, gyűrhető, le- (és meg-) bélyegezhető poétikai arculata megformálódik. Még egyértelműbben szólva: arra nem figyel az effajta skolasztika, hogy honnan szívta magába az adott költő kialakult karakterének nemcsak szembeszökő, hanem a finomabb jellegét, árnyaltságot is adó vonásait, ezek tápláló és alakító forrásait, s többé-kevésbé megszilárdult alkata mit őriz meg ezekből. Ha van is ilyen csiszolású optika, többnyire az is a végső portré-megítélés látószögéből néz, s az előzmények nagy, koherens és történeti halmazából jószerivel csak a magának tetszőket, azaz a koncepciójába (a megrajzolt portré tónusaiba) illő vonásokat emeli ki. Sűrítve és lényegi meghatározók kiemelését végezve el így, egyszersmind viszont szegényítve, szűkítve és bizony olykor tagadva is a háttérben munkáló teljesebb inspiráló bázist, az eredők és vektorok jóval gazdagabb rendszerét. Az ilyen jellegű elemzés bizonyára azért sem örvend közkedveltségnek, mert az egyik oldalról igen fáradságos és nem a legkedvezőbb visszhang ígéretével kecsegtető munka, a másik oldalról pedig az ilyen vizsgálatok jósolhatóan zavart okoznának, nem kívánt interferenciákat keltve, a megállapodottabb állítások harmóniájában.
Pedig az antik bölcselet egyik alaptétele: „Ex nihilo nihil fit" - a költészetre is igaz. Ám amíg az irodalmi alkímia vegykonyháiban mondjuk Illyés Gyula és Weöres Sándor, Pilinszky János és Nagy László, Nemes Nagy Ágnes és Juhász Ferenc, Bella István és Petri György, Tandori Dezső és Nagy Gáspár félkézzel egymással szemközt a mérleg serpenyőibe dobhatók, addig a közös, feltápláló búvópatakokat kutató mélyfúrásokra jóval csökkentebb a vállalkozó kedv. Noha az előidők és inspiratív szférák részletes bejárása - akár egy-egy kiemelkedő alkotót értelmezve is csupán - arra világíthatna rá, ami e különböző- ségeket, eltérő felfogásokat, szemléleti formákat összeköti. Nem az „átkos" különbözőséget tehát, hanem - bejárva a teljes genetikus mezőt - a „gyönyörű" különbözőséget, felmutatva az alternatívákat, a más-más módon kibontott lehetőségeket, amelyek a mélyben már ott szunnyadtak korábban: a magyar líra organikus történetiségét emelve így a vizsgálatok fókuszává. Mert ha lehet is ma egészen különböző felfogású vagy szempontrendszerű irodalomtörténeteket írni - amire van, aki azt mondja, hogy ez jó, van, aki azt, ez nem jó, mások azt, hogy nem baj vagy nem árt -, attól az irodalom eleven története még az marad, ami volt, és úgy volt, ahogy a maga teljességében volt. S benne a szálak bizonnyal jóval szervesebben s talán harmonikusabban is kapcsolódtak egybe, mint az a ma szűkebb látóteréből feltűnhet, vagy mint arról a „fecsegő felszín" árulkodni képes. Egy bontakozó művészi pálya ugyanis - ha csak az egyik összetevője, az egyedi pá- lyaképek fejlődése felől nézzük most a kérdést - sohasem tudja igazán előre avagy teljes biztonsággal, hogy merrefelé „halad" (hiszen ez a legkristálytisztább teleológia volna). Először azt szívja magába, kisebb-nagyobb szelekcióval, ami körülötte, számára adott, aztán azt, amit értéknek tart, aztán azt is, amit nem, azáltal is, hogy tagadja, de azáltal is, hogy a tagadott minőségben is van pozitív s átemelt mozzanat, s látensen természetesen szinte minden hat rá, amivel a kultúra övezeteiben érintkezik. Aztán ez a költőiség is azzá lesz, amivé lesz. A legkülönfélébb vonásokat öleli magába abból, ami előtte volt, megteremtve természetesen a maga nóvumait is. József Attila pályagörbéje nem bizonyíték erre? A Weöres Sándoré? Pilinszky ugyanaz lett volna József Attila nélkül? Hát Nagy László? És Pilinszky talán nincs ott a mai „népiek"-ben? Nagy László nincs ott a magyar „posztmodern"-ben? Nem csupán az abban kifejeződő tagadás természetének és irányának legkézenfekvőbb világképű és legnagyobb formátumú evokálójaként, hanem kései műveinek radikális meghasonlottságával is? Kassák „képtelen" képeinek bátorsága, Füst Milán szituációversei, Babits keresztény mitologizmusa talán nem játszott vagy játszhatott szerepet vagy előkép-szerepet a jellegzetes Nagy László-i vers születésében? És Juhászban, Kormosban, Nagyban vajon nincs ott igen nagy energiákkal Nyugat- Európa? Eluard, Aragon, Eliot? Vagy az arra a szkepszisre adott válasz, amire a Nyugat nem tudott felelni? Az objektív-elvont költőinkre talán nem hatott népballadáink megválthatatlan, komor tragikuma? Vas Istvánra Arany csak a maga egyediségében hatott? Mert hát Aranyban ott volt szinte mindaz, ami előtte volt! S hogy ne csak magyar példák soroltassanak: Rimbaudban is ott munkált csaknem az egész kortárs líra, a tehetségesebbektől azokig, akik a bokájáig sem értek. S megint másfelől: Pilinszky, Juhász, Weöres, ha nem egymás látóterében élnek, ugyanazok lehettek volna, akik lettek? Hát Petőfi? Kiben és milyen mélyen volt a közelmúltban és van ma is jelen? És melyik Petőfi? A tárgyias? A látomásos? A gondolati? A népi? A lázadó? S kik és milyen arányban szabják meg egy irodalom fejlődésének az útját: a nagy tagadók, újítók-e, mert tagadnak és irányt keresnek, vagy a nagy szintetizálók, mert beteljesítenek egy szemléleti rendszert, s így rámutatva annak korlátaira maguk válnak új, meghaladást akaró szándékok késztetőivé? A szintézis nagyobb újítás-e vagy a tagadás? Fogas kérdések ezek.
A költői életművek mélyén mozgó erővonalak feltárásának egyik legfontosabb támaszául mindenesetre a gyűjteményes kötetek szolgálnak. Olyanok, amelyek nemcsak a szerző egy-egy periódusát tükrözik, nem rejtett szelekciójú válogatások, hanem a szárnypróbál- gatásoktól kezdve a pálya zárulásáig magukba foglalják az életművet. A zsengéket, a töredékeket, a kötetekbe fel nem vett műveket is. A költői karakter genezise az ilyen könyvek segítségével járható be a legbiztosabban. A Felsőmagyarország Kiadó is ilyen könyvet nyújtott át az olvasónak, amikor közrebocsátotta Ratkó József összegyűjtött verseit. A kötet szerkesztője, Márkus Béla és a kiadó minden lehetséges, elérhető forrást feltártak és figyelembe vettek, hogy a lehető legteljesebb könyvet állítsák össze. A szerkesztő mindemellett sajátos, a pályát a maga összetettségében és sokoldalúan tükröző rekonstrukciós munkát is végzett az egyes ciklusok összeállításakor és egybekapcsolásakor. A nemcsak a mennyiségi elvet, hanem a pályadomborulat íveinek mozgását is nyomon követő szerkesztői szándék eredményezte a kötet rendhagyó felépítését. A kronológiai szempontok benne a megvalósult vagy tervezett eredeti szerzői kompozíciókat is figyelembe vevő elvvel ötvöződnek. Az Új évszak kellene beszédes, Ratkó törekvéseit jelképszerűen és jól kifejező című könyvben az első ciklus a költő utolsó, még maga válogatta és általa elrendezett, Félkenyér csillag című válogatott verseskötetét, a második Félelem nélkül címmel - már szerkesztői átgondolásban és rendben - az innen kihagyott, de más kötetekben szereplő műveket tartalmazza. A genetikus mérőpontok tényszerű feltárásában különlegesen fontos szerepű a harmadik ciklus. Ez a valaha Félelem címmel tervezett első kötet részben szerzői hagyatékon, részben Márkus Béla közreműködésével elvégzett rekonstruálása. Ez a ciklus tartalmazza a hagyatékban megőrzött korai zsengéket, töredékeket, ujjgyakorlatokat is. Az utolsó ciklus, az Amíg a szív ki nem csap a költő utolsó, részben publikált, részben kéziratban maradt verseit gyűjti egybe. E szerkesztési menet révén a kötet a kronológia tagoló rendjének részleges megtartása mellett a pálya történéseit hitelesebben reprodukáló lesz, mint az időrendet mechanikusan követő vagy a zsengéket, töredékeket mellékletekbe helyező szerkesztések. Annak a fejlődési ívnek az eredményei, nehézségei, útvesztői, útkeresései és problémái, korlátai is jól megmutatkoznak benne, aminek révén az induló költői tónus a jellegzetes Ratkó József-i hanggá alakult.
S e költőiség teremtő skálája meglehetősen összetett, jóval öszszetettebb, mint az a költőt szokványos helyére iktató irodalmi köztudat felfogásában él. Ratkó József, ha a Petőfi-Ady-József Attila fémjelezte sorral mért líratörténeti ormainkhoz viszonyítjuk művét, nem tartozik a magyar irodalom leginkább meghatározó költői közé -, de Ratkó József jelentős költő volt. Meggyőződésem, hogy a fent említett ormokra jutástól sem nagy távolság választotta el. Számos verse, így a Zsoltár, A kő alól, a Hallgat a kút is, a Jegenye, bodza, az Anyám, a Nagy László tiszta joggal kaphatna helyet a magyar költészet legnagyobb értékeinek antológiájában. Éppen e jelentőség miatt szolgálhat tanulságul ez a kötet, hogy egy nagy teljesítményt létrehozó életmű, amit - nem is tévesen - előszeretettel helyeznek be egy bizonyos címkével ellátott poétikai-világképi rekeszbe, milyen tág erőtér labirintusait járja be, a később rá jellemzőnél sokszor éppen homlokegyenest ellenkező terepeken is barangolva, felismeréseket, perspektívákat, csalódásokat, igeneket és nemeket égetve magába, amíg önmaga arcához, egyben a saját skatulyája közelébe megérkezik. A - kényszerűségből is - a pályát kategorizáló szellemhez képest még osztatlan magyar irodalom áll a háttérben. S azok hatásából is maradnak vissza vonások a poétikai mezők egyes rétegeiben, akiktől jócskán eltérő irányokba vezet majd a születő pálya.
Arra, hogy a szerkesztő ennek kidomborítására is gondolt jellegzetes kötetkompozíciójával, bizonyítékul szolgálhat, hogy az általa írt, és egyszersmind az egész ratkói pályáról kiváló, tömör foglalatot nyújtó A múlt nem mutatvány című utószóban is határozottan feltűnnek e költői fejlődést a szokásosnál jóval komplexebb magyar lírai erőrendszer felől elemző gondolatok. Korántsem eretnekséget követ el, hanem figyelemre méltó líraelméleti megállapítást tesz például a szerkesztő, amikor az egyébként leggyakrabban a magyar népköltészet, József Attila, Illyés háromszög kohéziós rendszerében kifejlődöttnek ítélt Ratkó-líra egyes jelenségeit az objektív költészettel veti egybe. Aláhúzva azt a meglátását is, hogy a modern tárgyias lírához nem csupán az eddig vélt utakon, hanem az élmény-, a népi, a közösségi költészet felől is el lehet érkezni. A Kő énekelget című verssel kapcsolatban írja: „a kő könnyű (lét)helyzetben van, mert megadatott számára az azonosság: *Kő most és kő vala / és kő lesz míg áll a világ / ... nem kő lenni nem akar / azért tud énekelni is. *" Ím honnan - s mi okból is! - el lehet érni az objektív lírához is! A lét?, az élet? olyan fajta megszemléléséhez, költői megragadásához, amire a szerző a mai bölcselettől is kaphatott bátorítást átélve *a szó válság*-át. Ratkó József és a nyelvfilozófia? Ratkó József és az objektív líra? Igen. Bármily hihetetlen... S valóban, az objektív, tárgyias vagy létlíra ínyencei is megnyalhatják mind a tíz ujjukat az olyan versek után, mint A kő alól, a Töredék 1979. Vagy az Utószó: *Zászlók, lobogók munka nélkül / összegöngyölve a lélek is / túl minden ünnepen. *"
S hogy a gondolatmenetet és a sort folytassuk, vajon nem a Nemes Nagy Ágnes, Lator László, Pilinszky János képviselte világképhez és költői formákhoz állnak közel - a pályakezdetről idézve - a következő sorok: „elsőre tudtam minden tettemet: / mint a gyilkos, kiszámítottam mindent, / mert megsejtettem fölöttünk az Istent, / bár célomat nem ő jelölte meg." (Jézus) Avagy jóval későbbről nem a végső és folytonossá merevedett hiányt kifejező infinitívusz Pilinszky által oly plasztikusan kiénekelt félelmét és kegyetlenségét idézi fel a - már a címével is hiányt vallató - Hol van? megnevezésű költemény?

Tenyerem kifordítani
ordítani
szememet kifordítani
ordítani
arcomat kifordítani
húsomat kifordítani
csontjaim kifordítani
s ordítani, ordítani

Ha az életmű organikus egybeszövöttségét nézzük, természetesen a tárgyias líra mozzanatain, kihívásain túl is számos más befolyásoló, inspiráló líratörténeti-poétikai elem alakítja önmagává ezt a költőiséget. Nemcsak József Attila, Illyés, a balladák, dalok és mesék, hanem - horribile dictu s nem elsődlegesen, csupán elsőnek említve - például a Kassák-élmény is. A Szavak című hosszabb költeményben igencsak sok olyan mozzanat van, ami Kassák leginkább avantgárd korszakának képalkotását és szerkesztésmódját idézi. Ratkó és az avantgárd? Igen. A későbbi tömör versek képeinek asszociatív merész- sége az avantgárd iskoláját sem kerülhette el. Legfeljebb szakított annak következetlen automatizmusával és a képi bátorságot egy koherensebb modelláló rendszer erőterébe vonta. De - hogy homlokegyenest ellenkező poétikai szférából vegyük a másik példát - még a manapság tüntetően agyonhallgatott vagy leszólt Váci Mihály tájköltészetének szülőföldjét magához ölelő meghittsége is jól érzékelhető nyomokat hagyott a Ratkó-lírán, nem beszélve a Még nem elég! szerzőjének hozzá is átsugárzó közösségi hevületeiről. Az „Ó, gyermekkorom útjai, mezítláb / menekülő ösvények, fű alá / búvó riadt gyalogutak..." versindító sorokat - például - akár Váci Mihály is írhatta volna. Mint ahogyan József Attila kezének vonásai is oly feltűnő erővel olvashatók ki az induló Ratkó verseiből. (A pálya e korai műveit olvasva némelykor az az olvasó érzése, mintha a költő szándékosan, következetesen, „egy az egyben" József Attilát írná tovább, mintha Ratkóban - s az életrajzi azonosságok is kínálnak erre instrukciót - maga József Attila támadt volna fel.) A motivációs háttér persze tágítható, a személyek, irányzatok neve jócskán folytatható. Így Janus Pannonius Ad animam suam című versének alapgondolata rémlik fel egy pillanatra az 1957-es Bármi, csak mégse ember című költeményben, az Ady-élmény a pályaélről az Életanyó lábainál című, a pályavégről pedig a Sebesült kard költeményekben. Vagy talán nem Ady szimbolikája, sőt egyenesen Az eltévedt lovas képi, világképi és poétikai atmoszférája éled újjá - szuverénül és többszörösen stilizáltan ugyan - az utóbbi műnek ebben a csupán illusztrációként ide ragadott szakaszában?

Sebesült kard az éjszakában.
Hurcolják néhai lovon.
Serkennek valahai élők,
s rohannak a régi mezőkre.


S akkor még e gazdag háttérbázisból nem is említettük Weöres vagy Devecseri játékosabb költészetének nyomait. Pedig sok korai versben ott munkálnak rájuk vagy ilyen tendenciákra utaló emlékek, s csak sajnálható, hogy ezeket Ratkó József a későbbi költészetében nem építette, nem bontakoztatta tovább. Pedig milyen gazdag, játékos, aforizmatikus, gyermekversszerű, szójátékokat is sziporkáztató, szerepjátszó, a nyelvet elemeire bontó s újra összerakva kísérletező formákat teremtett már a korai periódus! A Félelem nélkül ciklus epigramma jellegű rövid versei (Történelem, Ma, Hajnal, Cinke, Legenda, Pillanat stb.) és más művek, a groteszk-komikus Állatkert, az eleven ritmusú Mondóka, majd későbbről (Félelem ciklus) a morfémákat variáló 2x2 s a Dúdoló, a Kiszámoló, az Esztendő tanúskodnak többek között erről. S akkor ott van még a kezdetet formáló esélyek és megvalósulások színképében igen jól felismerhetően az a „vagabund" színkezelés is, ami később Ladányi Mihály verseiben ragyogott fel legszebben ekkori líránkban. Az ide tartozó versek egy része Villon-árnyalatú is. Az induló Ratkó - éppúgy, mint Ladányi - tőle is szív bátorítást, s nemcsak hangvételt, hanem formát, a jellegzetes villoni balladaformát is. E felfogásban és alakban íródtak például a Ballada a városi lakásról és a már születése idején (1954!) - a rendszer tipikus, kiemelt, de bugyuta káderén ironizáló, gúnyolódó hangja miatt - nagy port felvert Nagynéném a miniszterasszony című költemények. Az utóbbi ma is eleven erővel idézi meg az adott kor atmoszféráját, s a kimondás nyílt bátorsága a mának is példát adhat: „Számat, fülemet telesírta, / de benne nem volt semmi hasznom, / s a tárgyragot két t-vel írta / nagynéném, a miniszterasszony." S e vonulatba olyan éles szavú, szarkasztikus kis műremekek tartoznak még - most már hagyva a villoni formát -, mint a Nyilatkozat, a Hála, a Feltétel nélkül, a Gyászhír, a Téli kedvünkben szidjuk s a Chanson a hatalomról című versek. A Chanson...-ban szójáték és radikális rendszerbírálat különösen nagy költői erővel összegződik. Talán a jelenből is meg- sejtett már valamit az alkotó, amikor ezeket a sorokat írta?

A hatalomnak szíve van,
bárkibe átültethető
a hatalomnak arca van
amin a bőr cserélhető

A hatalomnak fegyvere van,
mi mást tehetne, lő vele
A hatalomnak hatalma van
és él, ha visszaél vele.

Mindez itt csak felvillantása lehetett annak a sokrétű ösztönző forrásrendszernek, ami Ratkó József indulását József Attilán, Adyn, a népi költőkön túl meghatározta. Hogy miért éppen az a hang alakult ki ezekből, ami azután jellemző lett, azt az irodalomtörténetnek kell meghatároznia. Az egyéni sors tragédiái, buktatói, a nemhogy vidéken, hanem valósággal az isten háta mögött leélt évek, az ott megélt világközeg hatása és korlátozása mellett abban is látom e költészet végső formai-eszmei alakulásának irányát, hogy a ratkói költőiség - pályájának derekán - egy olyan nagy magyar poéta szellemének vonzáskörébe kerül - nem az imitáló szándék, hanem analóg, belső szemléleti rokonság alapján -, akinek erkölcsi szigora, képisége, sziklaszerű tartása a maga látensebb inspirációi mögött is meghatározó tájékozódási pontokként szolgáltak a nagykállói költőnek (ahogyan másoknak is) már a hatvanas évektől. Ez a költő Nagy László. Hatása pedig részint erőt adó, felszabadító, részint viszont bénító volt. Erővel töltő, mert Ratkó igazságkeresése, tisztasága, szabad lelkülete a Nagy László-i etika sugárzásában és példájával könnyebben el tudta viselni annak a világnak a szennyét és „nembeli lényeg" alattiságát, amiben élni kényszerült. Másfelől Nagy László viszont talán túl erős kohéziós centrum is volt. Nagy magnetikus ereje talán lefogott olyan sugárnyalábokat is, amelyek mások - így Ratkó József - eredendő természetében vagy költői indulásában potenciaként benne voltak. Az is tény ugyan- akkor, hogy a tragikum és etikusság már Nagy László érezhetőbb hatását megelőzően is eleven volt e költészetben, s később is szerves, önértékű része maradt Ratkó József művilágának. E költészet Nagy László hatására valló sűrűsödési pontjai, így az ő poétikájára vonatkoztatható ratkói hosszúvers-kísérletek (Éjszaka, Szavak, a Töredék egyes részletei), a népköltészet átemelésének gyakorlata, közte a számos ráolvasó-bájoló elem beépítése, a folklór „bartóki" módon történő integrálása, az etikai szigor, a költőre emlékeztető versek sora (Nagy László, A költő halála, Töredék 2.) mindenesetre a Ki viszi át a szerelmet szerzőjének kiemelt jelenlétéről tanúskodnak ebben a lírai világban. S a Nagy László-i líra (az utolsó pályaszakasz kivételével) kiseperte önmagából is a játékosságot, a derűt, a vágáns vonásokat, a nyelv megbontásának s újszerű egyberakásának kísérleteit. Ha nem is direkt módon hatott ez Ratkóra, ő megerősítést kaphatott felőle saját tömbszerű szilárdságához, tragikusságához, komor társadalomképéhez. Alighanem ez a tisztaság, erkölcsiség, tragikus társadalmiság jelöli ki Ratkó József költészetének korlátait is. Annak az ívnek a lehetőségei szabják ki a határokat, ami felé e líra a bontakozás ideje után kristályosodik. Az én küldetésessége, a belül tiszta és egyértelmű, biztos normákkal rendelkező világ, a szolgálni, hatni akarás megteremti önmaga görcseit is. A pályavég - Nagy Lászlóéhoz hasonlóan - éppen ezért kettős lesz. Valóban megindul, érezve a bezárulás és a megmerevedés veszélyeit, egy komoly és értékes kibontakozás egy különös hangszerelésű objektív líra irányába. De feljsajdulnak az önismétlés, a már bejárt terepek újrabotladozásának esélyei, anakronisztikusabb felhangjai is, miközben a kései Ratkó-líra több műve nagy művészi konklúziókat vonva le létből, irodalomból, személyiségből hallatlan módon „besűrűsödik", s költészetünk joggal számon tartott értékeit hozza létre. Egy idejében a könyvespolcokra kerülő összes mű-kiadás éppen ezért már évekkel ezelőtt méltó lett volna. Bizonyára meggyorsította volna az irodalomtörténet- írás monográfiaalkotó sebességét is. De a Felsőmagyarországi Kiadónak ez a nemrég kezünkbe adott kötete sem jött túl későn. Még nem csak a költőre emlékezésünk eleven, hanem az általa olyan markánsan és nagy tisztasággal felvetett világ- és társadalombeli, sőt poétikai problémák is azok. S számos értéke mellett igazolhatja azt is ez a könyv, milyen gazdag és sokrétű költői hagyaték felölelésével érkezhet egy - később már csak néhány kulcsfogalommal megjelölni akart - alkotó az első köteteihez, azután az irodalomba. S nagy pontossággal mutatja meg a maga keserű és fényes tanulságaival együtt - a szerkesztő szavait idézve - azt is, „hogy hová juthat a *mélyről jött* ember, hová az ereszalják alól, a gyepsorokról, a sokaságból, hová, ha *kilábol a nép fia.*"


(Forrás: Jánosi Zoltán, Új Holnap)

 


Évfordulós költők
A hónap eseményei
Alkalmi versek
Irodalmi linkségek

Hírarchívum





 

 

versszínház versrádió versmondó versfesztivál partnerek hirdetés impresszum mve versenyek műhelyek táborok pályázatok versmondó fórum