Markó Béla: Radnóti Miklós

Dobogj, dobogj csak, versem, mindhalálig
s halál után is nőj a föld alatt,
a férgeknek utálatos falat
a hexameter, s dúsan lakomázik

a kínzott testből valahány, időtlen
időkig megmarad a keserű
irónnal írt, ehetetlen betű,
míg édes húsunk szétmállik a földben,

és romló szájunk végképp elfelejti
az otthon nyelvét, honnan messze űztek,
a lelkét mennybe, versét sírba rejti

ki menne még, s már nem tud tovább menni,
az este jõ, a társak ködbe tűnnek,
s a pannon dombok dermedten feküsznek