Rendelj verset

Webáruház

Üdvözöljük a Vers Oldalán! Legyen ez a kezdőlapja, kattintson ide! Üdvözöljük a Vers Oldalán! Legyen ez a kezdőlapja, kattintson ide! Üdvözöljük a Vers Oldalán! Legyen ez a kezdőlapja, kattintson ide! A Vers Oldala

Kölcsey Ferenc

Félreértések a magyar lingvicizmus körül
Kölcsey Ferenc síremléke Szatmárcsekén
Kölcsey linkek
Kölcsey szakirodalom

 

Kölcsey Ferenc élete

Kölcsey Ferenc (Sződemeter, 1790. augusztus 8. - Szatmárcseke, 1838. augusztus 24.) magyar költő, politikus és nyelvújító.

1790. augusztus 8-án Sződemeteren (Közép-Szolnok megye), kálvinista középnemesi családban született.

1796-ban elveszti apját. Tanulmányait a Debreceni Református Kollégiumban kezdi. 1802-ben meghal anyja, Bölöni Ágnes. A vagyon kezelésére a vármegye gondnokot jelöl ki Gulácsy Antal személyében, ő gondoskodik a kisfiú taníttatásáról.
Egy gyermekkori himlő következtében bal szemére megvakul. Gyenge fizikai adottságát, tüdőbetegségét hatalmas önuralommal, emberi tartással viseli. 1809-ben befejezi tanulmányait Debrecenben. A következő év elején Pestre utazik, és fölesküszik jurátusnak, az ügyvédi vizsgát azonban nem teszi le. Pesten megismerkedik Szemere Pállal, Horváth Istvánnal, és Vitkovics Mihállyal.
1812-ben Álmosdra költözik, ahol nagybátyja rá és testvéreire hagyja birtokrészét. 1814-ben eléri a törvényben előírt nagykorúságot, és a maga kezébe veszi örökségét. Öccsével, Ádámmal a Szatmár megyei Csekét választja lakóhelyül és a gazdálkodás központjául.
Az 1810-es évek elején a klasszicizmus és a szentimentalizmus jegyében alkot. Kazinczy szűkebb környezetéhez tartozik. 1814-ben Szemere Pállal válaszol az ortológusok támadására Felelet a Mondolatra címmel.
Kazinczy hatását mutatja két nagyszabású recenziója is, melyet Berzsenyi és Csokonai ellen írt. A részigazságokat tartalmazó írások merev klasszicista álláspontról ítélik meg a két költőt, és éppen művészi újításaikat tartja hibának. Csokonainak szemére veti póriasságát, s azt, hogy alkalmi verseivel aprópénzre váltotta tehetségét. Berzsenyinek felrója az élmények szűk körét, sajátos szókészletét, nyelvteremtő erejét.
Gondolkodói és művészi pályáján az 1817-es esztendő hoz fordulatot. Kazinczyhoz írt levelében már szembeállítja mestere kozmopolitizmusát saját patriotizmusával. A Töredék a vallásról a mesterrel való szembefordulás dokumentuma. Kazinczy a protestantizmus történelmi érdemeinek méltatását várta ifjú tanítványától, Kölcsey a katolicizmus javára ítélkezik. A polémia mögött a vallásos élmény kétféle felfogásának ellentéte áll. Kazinczy szerint az Istenhez való viszony az egyénre tartozik, Kölcsey szemléletében Isten és a vallás a nemzeti közösség ügye. Lényegében a klasszika és a romantika emberfelfogásának különbözőségéről van szó, s amit ebben a tekintetben Kölcsey képvisel, az a romantikát jellemzi. Éppen az lesz a magyar romantika egyik sajátos vonása, hogy az abszolút értékek rangjára emeli, szakralizálja a nemzet fogalmát, s ezt teszi a politika, az erkölcs és nemegyszer a művészet értékmérőjévé is.
E felismerést követően Kölcsey fokozatosan újragondolja esztétikai elveit és nyelvfelfogását. A klasszicizmus normatív nyelvszemlélete helyett a nyelv szerves fejlődésének elvét vallja; és az eredetiség fontosságát hangsúlyozza a fordítással szemben. Az antik minták követése helyett a nemzeti történelem feldolgozásának szükségességét hirdeti.
Az 1826-os esztendő az esszé- és tanulmányíró Kölcsey leggazdagabb és legtermékenyebb éve.
1826-ban az általa és Szemere Pállal alapított Élet és Literatúra folyóirat hasábjain folyik az ún. Iliászi-pör, az első magyar plágium-vita. Vályi Nagy Ferenc erdélyi költő közreadja Iliász-fordítását, beemelve munkájába Kölcsey fordítástöredékeit is. Kazinczy és köre Vályi mellé áll, hiszen a klasszicizmus a kultúra egyetemességéből kiindulva természetes írói gesztusnak tartja az átvételt. Kölcsey már az írói tulajdonjog polgári elve mellett száll síkra.
A nemzeti katasztrófa háromszázadik évfordulójára írta Mohács című emlékbeszédét. Kölcsey egyszerre veti fel a nyitottá és egyetemessé váló világ gondolatát, és hív fel a nemzeti múlt megőrzésére és feldolgozására. Kifejti demokratikus nemzet- és hazafelfogását: „Rang és birtok egyesek sajátja, a nemzet és haza nevében mindenki osztozik."
Szintén 1826-ban készül el a Nemzeti hagyományok című értekezés, a reformkori magyar irodalom legfontosabb elméleti, esztétikai alapvetése. Kölcsey Herder nyomán a kultúra fejlődésének két lehetséges módját különbözteti meg: a szervesen, önmagából fejlődő, eszményinek vallott görög kultúrát és az imitáción, az átvételen alapuló rómait. Az európai művészet további alakulása nem segítette az organikus fejlődést, hiszen a kereszténység mint nemzetek feletti ideológia egységesítette a kultúrát. Vissza kell térni az organikus fejlődés útjára, hogy nemzeti irodalom létrejöhessen. „Rossz úton kezdettünk a rómaiaktól tanulni.... Ahelyett, hogy segédöknél fogva a tulajdon körünkben emelkedtünk volna, szolgai követésre hajlottunk; ahelyett, hogy az ő szellemöket magunkba szívtuk és saját világunkban sajátunkká tettük volna, az ő világukba költöztünk által; de ott egészen fel nem találhatván magunkat, honunk felé visszapillongunk, s örökre megoszlott képzelettel itt is, ott is idegenek maradunk." Vissza kell nyúlni a gyökerekig. Kölcsey ezt a még föllelhető ősi alapot a kuruc dalokban és a köznépi énekekben vélte fölfedezni. „... a való nemzeti poézis eredeti szikráját a köznépi dalokban kell nyomozni!" A folklórt azonban önmagában még nem tartja esztétikai szempontból értékesnek. A népköltészetet fel kell emelni a magas művészet szintjére. Fa-hasonlattal világítja meg ennek a gondolatnak az értelmét: a fa a gyökerekből táplálkozik (folklór), de értékét, szépségét a virág, illetve a gyümölcs adja.
Ezzel a művével Kölcsey elvi szinten tisztázza a népköltészet jelentőségét, és utat nyit az új ízlésirány, a népiesség előtt.
1827-ben meghal öccse, Ádám. Kölcsey magára vállalja a család támogatását és unokaöccse, Kálmán neveltetését. Visszavonul birtokára, rendbe hozza a gazdaságot.
Fokozatosan tér vissza a közéletbe. Szatmár megye szabadelvű csoportjának vezetője, főjegyző. Az 1832-36-os országgyűlésen Szatmár megye küldötte. Politikai nézeteit leghívebben Országgyűlési napló című munkája őrzi.
A Kölcsey által vállalt és hirdetett elvek: a nemzeti függetlenség, a polgári és emberi jogok, a jobbágyfelszabadítás, a nemzeti egység, a vallási egyenjogúság, a magyar nyelv hivatalossá tétele.
Mint a liberális ellenzék vezető szónoka, fölszólal a lengyel és görög szabadságharc ügyében is, fölismerve, hogy a nemzet sorsa csak európai összefüggésben oldható meg.
1835-ben Szatmár megye fölszólítja küldötteit, hogy az örökváltság ellen szavazzanak. Tiltakozásul Kölcsey lemond. Tekintélyét jelzi, hogy Kossuth lapja, az Országgyűlési Tudósítások gyászkeretben jelenik meg. Az országgyűlési ifjak gyászruhát öltenek és gyalog kísérik Pozsony határáig Kölcseyt; a tiszteletére rendezett búcsúvacsorán Széchenyi méltatja. Kölcsey a Búcsú az országos rendektől című beszédében fogalmazza meg a reformkor programját.
Retorikus irodalmunk gyöngyszemei közé tartozó beszédei (A magyar nyelv ügyében, A vallás ügyében, A lengyelek ügyében, Az örökös megváltás ügyében) és Naplója azt a politikust állítják elénk, aki minden megnyilatkozásával maradéktalanul megfelel saját erkölcsi és politikai elveinek.
Az életmű utolsó nagy alkotása a Parainesis Kölcsey Kálmánhoz, mely világnézetének, erkölcsi felfogásának végakaratszerű összefoglalása. Műfaja intelem, tágabb értelemben erkölcsbölcseleti-pedagógiai értekezés. Bár a műfajnak az antikvitásig visszanyúló hagyománya van, népszerűvé a középkorban válik, királytükör néven. Ebben az ideális uralkodó és az erkölcsös ember követelményei fogalmazódtak meg. Leghíresebb darabja István király intelmei Imre herceghez. Népszerű a műfaj a latin nyelvű humanisták között is. Napjainkban Esterházy Péter írt intelmet Pápai vizeken ne kalózkodj! címmel.
Kölcsey fiatal korában Holbach természetfilozófiájának hatása alatt áll (A természet rendszere), és alapvető tanulmányt ír a görög filozófiáról. Pályája második felében érdeklődése egyre inkább Immanuel Kant munkássága felé fordul. Elsősorban a német gondolkodó erkölcstana, A gyakorlati ész kritikája hat rá. Ez egészül ki, illetve szükségszerűen találkozik a kálvinista vallás kötelességteljesítésének tanával. A Parainesis erkölcsbölcseleti szempontból a feltétlen parancs (kategorikus imperativus) szubjektív elveinek (maximáinak) lebontása, kifejtése, részletezése. Kölcsey szinte szó szerint veszi át Kant feltétlen parancs meghatározását: „Egész életedet meghatározott elv szerint intézni, sohasem tenni mást, mint amit az erkölcsiség megkíván!". Ennek megvalósítása érdekében a legfontosabb követelmények és parancsok: Szeresd az Istenséget!, Szeresd az emberiséget!, Szeresd a hazát!, Törekedjél ismeretekre! Meleg szeretettel függj a hon nyelvén!
A Parainesis központi kategóriája a ‘rény' (erény), ennek tartalma pedig „az emberiség, s kivált a haza szolgálata". Kölcsey éppúgy, mint a reformkor többi felelős gondolkodója, mindent az én, haza, emberiség hármasságában vizsgál. Az ‘én' kiteljesítése kötelező, de nem öncélú feladat. Célja a haza, s ezen keresztül az emberiség szolgálata. A fokozatok nem átugorhatóak és nem megfordíthatóak.
„A Parainesist mégsem a nevelő szándék emeli irodalmi értékűvé. Sokkal inkább az, hogy az író legszemélyesebb kétségeit, dilemmáit is megvallja. A mű végén Kölcsey az egyéni boldogság lehetőségeiről elmélkedik, s ara a következtetésre jut, hogy a „közönséges" értelmű boldogság a kötelességeit teljesítő embernek nem lehet osztályrésze. Benne van ebben a boldogságfilozófiában az érzéki-érzelmi teljesség lehetőségéről való tudatos lemondás, de benne van a romantikus lélek különös pátosza is. Az a hit, hogy a közösség ügyének szolgálata, a másokért való élés olyan magasrendű nyugalommal tölti el a lelket, ami kárpótolja az egyént a „közönséges" boldogság elvesztéséért. Emlékeznünk kell arra, hogy az egész magyar romantikát: Vörösmartyt, Eötvöst, Petőfi és Madách életművét is végigkíséri a Parainesisben megfogalmazott sztoikus-szkeptikus boldogságfilozófia." (Kulin Ferenc)
Kölcsey Ferenc élete utolsó hónapjaiban a perbe fogott jóbarát, Wesselényi Ferenc védelmére készül. Egy hivatalos útja során megfázik, a megfeszített munkában legyengült szervezete a betegségnek nem tud ellenállni.
1838. augusztus 24-én hal meg Szatmárcsekén.
„Büszke magyar vagyok én, keleten nőtt törzsöke fámnak
Nyúgott ég forró kebelem tette hideggé;
Szép s nagy az, ami hevít; szerelemmel tölti be lelkem
Honni szokás és föld, örököm kard s ősi dicsőség."
(Kölcsey töredék)
Első irodalmi próbálkozásai a líra területéről valók. 1808-tól levelezik Kazinczyval, s tőle tanulja meg a klasszicizmus emelkedettségét és választékosságát. Önálló hangja és látása először az Andalgások 1811 című versében mutatkozik meg. Péceli tartózkodása idején születik két jelentős költeménye, a Rákos nymphájához és az Elfojtódás.
Az Elfojtódás 1814 az átmenet verse. A formát már megbontja a szentimentalizmus világképéből fakadó tárgynélküli fájdalom, ugyanakkor Kölcsey még nem képes egységben tartani a vers képi és gondolati világát. A főnévi igenévvel kifejezett általános alany az érzelem egyetemesítését szolgálja. Ugyanakkor az ok- illetve célhatározók elmaradása jelzi a főnévi igenévvel kifejezett cselekvés irányultságának hiányát, s a hasonlítói-fokhatározói mellékmondat csak a fájdalom nagyságára utal. A második versszakban az általános érvény személyessé tétele történik az egyes szám első személyű birtokos névmással. A harmadik versszak fokozza a személyességet, mindez azonban a szentimentalizmus elkoptatott stíluseszközeivel és képeivel történik, nem konkretizálva, hanem némileg hiteltelenítve az általánosítás érvényét.
Nemcsak az eszmélkedő-gondolkodó Kölcsey pályáján jelent fordulatot az 1817-es esztendő, hanem a lírikuséban is. Ekkor írja a Rákóczi hajh... című ódáját, az első, valóban romantikus költeményét. A vers egyben ki is jelöli a hazafias költészet feladatát: nem a múltba révedés, hanem a szép „új hon" megteremtése a cél.
Többévi hallgatás után sokféle műfajjal és formával kísérletezik. Versei között találunk népdalt idézőeket (Csolnakon; Hervadsz...), balladákat (Szép Lenka; Dobozi) és hazafias ódát (Rákos).
Az önmagával folyton küszködő, ám a kétségeken az erkölcsi parancs értelmében felülemelkedő Kölcseynek eszmei szempontból a Vanitatum vanitas 1823 a mélypont, amennyiben mélypontot jelent a kiábrándultság, a hiábavalóság érzete. Ugyanakkor poétikai és esztétikai szempontból az egyik legjobban megalkotott költeményről van szó.
A felütés a Szentírásra, a legfőbb tekintélyre hivatkozik, és fogalmazza meg az élet törvényszerűségét, a hiábavalóságot. A 2-8. versszakban a címben is jelzett állítás („hiúságok hiúsága") bizonyítása történik a földtörténet, az emberi történelem, a tudomány, a filozófia, a retorika és az érzelmek szintjén és példáival. A 9. versszak általánosító, önmegszólító tételmondattal indul, s ebből vonja le a vállalható erkölcsi magatartásformát, a hiábavalósággal számot vető sztoicizmust. A 10. strófában az értelmetlenség, reménytelenség újbóli és ismét általános érvényű megfogalmazását olvashatjuk.
A Himnusz kézirata alatt olvasható a keletkezés időpontja és helyszíne:1823. január 22., Cseke. Ma ezt a dátumot a Magyar Kultúra Napjaként tiszteljük. Nyomtatásban 1829-ben, az Auróra folyóiratban jelenik meg a vers, a cenzúra miatt alcímmel: A magyar nép zivataros századaiból.
A cím Hymnus hagyományos költői műfajt jelöl, magasztos hangú, vallásos ódát.
Hogyan vált a Hymnus himnusszá, azaz egy nemzet azonosságtudatát kifejező közösségi énekké?
Kölcsey műve előtt két középkori eredetű egyházi népének töltötte be a nemzeti ének szerepét: a Boldogasszony, anyánk...Szűzanyához, a magyarok védőszentjéhez fohászkodik, az Ah, hol vagy magyarok tündöklő csillaga... kezdetű pedig Szent Istvánhoz és a magyar szentekhez szóló ének.
Az irodalmi közvélemény hamar felismerte Kölcsey versének jelentőségét, de azt is, hogy nemzeti énekké csak megzenésítés után válhat. Bartay Endre, a Nemzeti Színház igazgatója 1843-ban a Szózat, 1844-re pedig a Himnusz megzenésítésére írt ki pályázatot. A felhívásra tizenhárom pályamű érkezett, s a bizottság elnöke, Egressy Béni 1844. június 15-én Erkel Ferencnek ítélte a fődíjat. Az első nyilvános bemutató július 2-án történt a Nemzeti Színházban. Majd elhangzott az ének augusztus 10-én az Óbudai Hajógyárban, a Széchenyi-gőzös avatásakor. Szeptemberben jelent meg a kottája, s a dallam elterjedt az egész országban. A forradalom és szabadságharc idején már nemzeti énekként éneklik. A bukás után betiltják, helyét a császári himnusz, a Gotterhalte veszi át. 1856. május 13-án Szatmárcsekén, a Kölcsey-síremlék avatásakor hangzik fel újra.
1820-ban forradalmi megmozdulások törnek ki Nápolyban, Piemontéban, Spanyolországban, s ennek hatására Metternich újoncköveteléssel és a hadiadó két és félszeresére emelésével áll elő. Az ellenállásra erőszakos lépés a válasz. Ebben a válságos történelmi szituációban lép fel a költő a közösség nevében a nemzet sorsának javításáért.
Kölcsey a műfajnak az antikvitásig visszanyúló felépítését követi, az ABA'-szerkezetet. Az A odafordulás, megszólítás; a kérés-könyörgés tárgyának megnevezése, rövid argumentáció (érvelés). A B a kérés részletezése, a magyar történelem bemutatása Isten és a magyarság viszonyának tükrében. Az A' variációt tartalmazva ismétli meg az első versszakot.
Az érvelő (B) részben a 2-3. versszak a múltat mint értéktelített állapotot mutatja be. A fölhozott történelmi események és alakok (Bendegúz, Árpád, Mátyás; Kárpátok, Tisza, Duna, Alföld) már a XVI. századi protestáns prédikátor íróktól kezdve alapvető toposzai a nemzet sorsával foglalkozó verseknek. A búza és a szőlő (kenyér és bor) nem csupán a természeti gazdagság jelei, hanem mint metonímiák az úrvacsorára, illetve az áldozásra, azaz az Istennel való bensőséges viszonyra is utalnak. A múlt harmóniájának oka Isten kegyelme (felhozád, általad nyert, értünk, lengettél, csepegtettél). Kölcsey felfogása a Szent Ágoston-i kegyelemtanon és a kálvinista predestináció-felfogáson nyugszik, azaz tehetetlenek vagyunk Isten kegyelme nélkül.
A 4-6. versszakban indulatszó és ellentétes kötőszó (hajh, de) vezeti be az értékhiányos múlt bemutatását. Az érvelésben keveredik ok és okozat. Nem dönthető el tisztán, hogy Isten elfordult a magyarságtól, s ezért vált bűnössé a nemzet, vagy a bűn miatt vonta meg Isten a kegyelmet. A következmény viszont a külső támadások, az egymás ellen fordulás, s végül a hazájában hontalanná váló magyarság képe. A nagyszabású romantikus vízióban is ott munkál évszázadok tapasztalata, a protestáns prédikátor írók okfejtése.
A 7. versszak a jelen képe. A rom - a romantika egyik kedvenc költői toposza - egyszerre képes felidézni a múltat, az egészet és foglalja magába a jövőt, a teljes pusztulást.
Kölcsey történelemszemlélete Herder organikus felfogásával rokon. A Himnusz kifejtő részében a nemzet születésétől (Bendegúz, Árpád), a fényponton át (Mátyás), a pusztulásig (jelen, öregkor) tekinti át a históriánkat. A halálvízió a reformkor nemzeti sorsódáinak legfontosabb jellemzője. Állandó említését több ok motiválja: az aktuális politikai helyzet, mely reális lehetőségét veti fel a nemzet pusztulásának; Herder nyelvhalál-elmélete; a történelem organikus felfogása, mely az emberi élet analógiájára képzelte el az egyes nemzetek sorsát. A nemzethalál felvetése azonban érv, retorikai eszköz is, célja éppen a buzdítás, a nehézségeken, az elkeseredésen való felülemelkedés.
Kölcsey megváltozott esztétikai nézeteinek megfelelően a legősibb magyar dalritmusra épül, de az ütemhangsúlyos verselés mögött ott érezzük a trochaikus lejtést is.
Zrínyi életműve a 19. században válik ismertté és élővé az irodalmi köztudat számára. Kölcsey egyrészt analógiát lát a 17. és a 19. század történelmi viszonyai között, másrészt a reformkori romantika költőeszményét tiszteli Zrínyiben, hiszen megvalósulni látja sorsában élet és költészet egységét.
A Zrínyi dala 1830 felépítése a vándor és Zrínyi kérdés-feleletére épül. Poétikai szempontból azonban szerencsésebb egy párbeszéd formában tárgyiasított belső monológról, vívódásról beszélni. A kérdések mindig anaforikusak (Hol..., Hol...), s a múlt dicsőségét idézik. Ezt a múltat a tevékeny és alkotó hazaszeretet, a hősiesség és önfeláldozás jellemezte. A válaszok ennek negatív lenyomatai. Az utolsó válasz megszakítja az anaforák sorát („Vándor állj meg!"), s ezzel nyomatékosítja a végső megállapítást, a herderi halálvízió legerőteljesebb költői kifejezését. A Zrínyi második énekében 1838 Zrínyi és a sors között megjelenített párbeszéd valójában a lírai én belső drámai vívódásának művészi kivetítése. A szónoki beszédben alkalmazott áldialógust (szubjekciót) használja fel, amelyben a kérdéseket és a válaszokat is a szónok szájából halljuk, annak tisztázása érdekében, mit hozhat fel valaki saját igaza védelmében.
Kétféle történelemfelfogás ütközik össze: a kegyelemtanon és a história alakíthatóságán alapuló, illetve egy fatalisztikus (végzetszerű) szemlélet.
Az első versszak a magyarság magára maradottságának, szenvedésének, bűnhődésének ismert toposzát mutatja, s csak a második versszak rideg és elutasító hangnemére felelve kerül sor az önvizsgálatra, a szembenézésre. A lírai én megkülönbözteti a haza fogalmát, eszméjét a ‘haza' szóval kifejezett metonímiától, azaz az emberek összességétől. A végső kérés az előbbi megmaradására, megőrzésére irányul, a sors azonban nem ismeri a különbségtételt, hiszen az emberekben, az emberek által él a haza. A zárókép ismételten a herderi jóslat képi szintre fordítása.
Minden új eszmét hirdető korban kiemelt fontosságú az epigramma műfaja, hiszen a rövid forma, a tanító szándékú csattanó hatásos és alkalmas eszköz az új gondolatok közvetítésére. A Husztban 1831 a vadromantikából kölcsönzött díszletek között hangzik fel a reformkor jelszava: a tevékeny életre való felszólítás. A kedvelt toposz, a rom itt nem a múlt nagyságára és a jövő kilátástalanságára utaló jelkép, hanem a terméketlen múltba fordulás kifejezője. A disztichonban írt vers tanúsága szerint összefüggést nem múlt és jelen, hanem jelen és jövő között kell teremteni. Az Emléklapra 1833 két sora a nemzedékről nemzedékre átörökítendő legfőbb értéket, a hazaszeretet hirdeti: Négy szócskát üzenek, vésd jól kebeledbe, s fiadnak / Hagyd örökűl ha kihúnysz: A haza minden előtt.
„Hazámat, nemzetemet mindig lángolva szerettem; magyar lenni büszkeségem volt, lesz örökre. Még akkor is, midőn a nemzet ellen kínosan panaszkodom." (Kölcsey)

 


Évfordulós költők
A hónap eseményei
Alkalmi versek
Irodalmi linkségek

Hírarchívum




tamogatok_port


 

 

versszínház versrádió versmondó versfesztivál partnerek hirdetés impresszum mve versenyek műhelyek táborok pályázatok versmondó fórum