Rendelj verset

Webáruház
Üdvözöljük a Vers Oldalán! Legyen ez a kezdőlapja, kattintson ide! Üdvözöljük a Vers Oldalán! Legyen ez a kezdőlapja, kattintson ide! Üdvözöljük a Vers Oldalán! Legyen ez a kezdőlapja, kattintson ide! A Vers Oldala
« Bertha Bulcsu

 

Nagy Franciska: Bertha Bulcsu és a Balaton

Nagy Franciska: Bertha Bulcsu és a Balaton

Harmincöt év emléktöredékei

A lehetetlent kérte tőlem Tüskés Tibor, amikor arra biztatott: írjak Bulcsuról, hogy a Somogy idei balatoni számában legalább ily módon jelen lehessen... Harmincöt évről miként lehet pár oldalon beszámolni? Erre még az "emléktöredék" megjelölés is túlzó... Vitorlástúráink a Balatonon, aztán a szepezdi kert a hegyoldalban... Ami ezekről említésre méltó volt, Bulcsu megírta mind! Mit tehetnék hozzá néhány dadogó és ügyetlen mondaton kívül...?

Bulcsu örökké berzenkedett, ha költői lelkületű riporterek a Balaton szerelmesének nevezték. Pedig hát... A látszat ezt mutatta. Mindig, mindenhonnan a Balaton partjára vágyott. Sztálinvárosból, Pécsről, Pestről s a nagyvilágból is, bárhol járt. Megcsodálta a Földközi-tengert, a Balti-tengert, az Indiai-óceánt, s összevetve velük a Balaton lavórnyi kis víznek látszott csupán, számára mégis a Mindenséget jelentette. Gyermekkorától ehhez a tájhoz kötődött, ezt szerette, az itteni szelíd dombokat, végtelen levegőeget és a vizet. Ez a föld-levegő-víz közeg volt az otthona. Lakásban, szobában soha nem érezte jól magát. Ezért tiltakozott "a Balaton szerelmese" patetikus minősítése ellen, mert ez nem szerelem volt. Több annál. A létezés egyetlen lehetséges helyszíne, ahol az ember a táj részeként élhet, mozoghat, teste, tekintete, képzelete nem ütközik minduntalan falaknak.

Bárhová sodorta az élet - márpedig fiatal korában sodorta rendesen -, ha csak egy módja volt rá, visszamenekült a Balaton partjára. Visszameneküléseinek harmincöt éven át voltam tanúja.

Pécs, a mediterrán város, sok nagyszerű tehetséget mondhatott magéának a hatvanas években, de nem bánt velük méltóképpen. A rossz lelkiismeretű, ezért gyanakvó hatalom árgus szemekkel figyelte a művészeket. Ellenséges szándékot sejtettek a nekiszabadult ecsetvonásban is, hát még egy versben, vagy indulat fűtötte publicisztikában! Pedig mindenkiben működött a belső cenzor, s amit az átengedett, keresztülhúzta a főszerkesztői golyóstoll. Időnként mégis kicsúszott valami, ami az "agitprop" osztályon hideglelős tetemrehívást eredményezett. Bulcsu is sűrűn járt raportra. Írni merészelt Martyn Ferencről, aki nem a kívánatos szocreál stílusban alkotta rajzait, festményeit, vázáit... Egy álló délután magyarázta, hogy Csorba Győző versében ez a sor: "Fekete szavak szárnyán kél a Nap" nem azt jelenti, amit az elvtársak gondolnak... Kassák Lajossal készített interjúja miatt csaknem elbocsátották, de végül megúszta egy fegyelmivel... Szelíd, szép tárcái is felhördülésre ingerelték olykor a pártfőnököket, de a legsúlyosabb vétség az volt, ha a Szabad Európa beolvasta valamelyik cikkét. Sajnálatos módon ez elég gyakran megesett, így érthető, hogy egyszer csak megszületett az elhatározás: elég ebből! Pestre kell menni! Ahogy Adynak Párizs, neki majd Pest lesz a Bakonya, ahol szellemi szegénylegény-betyárként elbujdokolhat...

A Balatonból is kevés az a két hét, amit bérelt vitorláson eltöltünk a vizén... Pécsett albérletben, társbérletben, majd végre egy saját szövetkezeti lakásban nyomorogva tervezgettük, hogy veszünk valahol egy telket a tó partján. Semmi forintokért - amennyivel rendelkeztünk - a hatvanas években sem kínáltak telket sehol, pedig akkor még nyoma sem volt a tópartra özönlésnek. Hiába jártuk Szárszó, Szemes, Fonyód utcáit, faluszéli dágványokért is ötször annyit kértek, mint amire számítottunk. Ráadásul a pesti lakáscsere se akart összejönni. A közel kétmilliós fővárosban egyetlen lélek sem akadt, aki Pécsre akart volna költözni. Eladni a lakást, és az árából Pesten venni tilos volt, mert a bevándorlási, letelepedési, vagy csuda tudja, milyen rendelet értelmében csak ötévi fővárosi munkaviszony után lehetett valaki állandó lakos, addig lakást sem vehetett. Kizárólag cserével lehetett Pestre kerülni.

1967 volt a fordulat éve. Tavasszal megvettük a balatoni telket, s őszre egy nyugdíjas asszony is elszánta végre magát, hogy a fia közelébe, Pécsre költözzön. Nagylelkűen átengedte nekünk Rákosi Mátyás uralkodása idején épült, komfort nélküli, tanácsi szoba-konyháját, cserébe a mi vadonatúj, másfél szobás, összkomfortos szövetkezeti lakásunkért - meg persze némi ráfizetésért.

A balatoni telek... Öt évig keresgéltük. Eleinte a tó déli partján, aztán az északin. Egyre csüggedtebben. Már csaknem feliratkoztunk a balatonudvari parcellázásra, ahol hatvan négyszögöles főúri birtokokat mértek ki, de mivel kicsinyellettük, az aranyos tanácselnökasszony levelet írt: mi vehetünk kettőt is egymás mellett.

- Így legalább a szomszéd nem tüsszög bele a levesünkbe, ha a teraszon ebédelünk - mondta Bulcsu, de láttam rajta, hogy nem túlzottan lelkes.

A kiteregetett térképre böktem:

- Itt van ez a Balatonszepezd... Hogyhogy nem vettük eddig észre?

- Vörös homokkőfalak mögött van a falu, szinte nem is látszik az útról.

- A tegnapi újságban láttam egy szepezdi hirdetést...

- Ócska hely. Egyszer Dvorszky Kornéllal partra akartunk szállni, hogy bevásároljunk, mert mindenünk elfogyott a hajón, de elkergettek a strandról, nem engedtek kikötni tíz percre sem.

- Attól még lehet ott egy-két rendes, eladó telek.

- Hol az a hirdetés?

Pillanatok alatt megleltem az újságban, de se név, se utca, házszám, csak jelige, ráadásul nem is szepezdi, hanem szepezdfürdői telket kínáltak eladásra. Március eleje volt és hétvége. Elhatároztuk, hogy nem levelezünk, hanem odautazunk. Szepezdfürdő nem világváros, bárkit megkérdezünk, biztosan tudja, melyik szomszéd árulja éppen a telkét.

Pécsről akkoriban kissé körülményes volt az északi partra vonatozni. Dombóvárig még viszonylag simán eljutott az ember, de ott a Veszprémbe tartó motorosra kellett átszállni. A kocsit szenes kályhával fűtötték, így valahányszor a kalauz megpiszkálta a tüzet, kénköves, pokoli füstben fuldokoltunk, közben bármelyik pillanatban várható volt, hogy a megvadult bakkecskeként vágtató vonat leugrik a sínekről. Csajágon kiszabadultunk a motorosból, s kiadós várakozás után a pesti személlyel folytathattuk utunkat az ismeretlen szepezdfürdői telek felé.

Borongós, csúf idő fogadott bennünket, a szél is fújt, a bakter pillanat alatt eltűnt csöppnyi házában, így kérdezősködés nélkül vágtunk neki a domboldalnak. Semmi falu, pláne "fürdő" jellege nem volt a környéknek. Kopasz fák, sövények, szőlők között baktattunk a kocsiúton. Telekforma képződményt még csak láttunk, de házat alig. Feljebb mutatkozott néhány földbe süppedt pince-présház.

- Kellett neked a térképre bökni! - bosszankodott Bulcsu. - Nem lakik itt egy lélek sem!

Alig ejtette ki e szavakat, köhögés, harákolás hallatszott előttünk, s felbukkant az úton egy sovány öregember. Megszólítottuk, elmeséltük, mi járatban vagyunk errefelé. Az öreg türelmesen végighallgatott minket, aztán szóra nyitotta háromfogú száját:

- Ne vegyenek telket! Vége a világnak! Én mondom maguknak! Nem érdemes!

- De hátha, mégis... Mi van, ha tévedni tetszik?... Nem tudja véletlenül, melyik telek eladó, és ki a gazdája?

- Mindennek a sátán a gazdája! Vége a világnak! - legyintett az öreg, s otthagyott bennünket.

Felbaktattunk a pincesorig, s bekopogtattunk egy füstölgő kéményű présházba. Az összedőlni készülő épületből nagy sokára hajlott hátú öregasszony jött elő. Félve, gyanakodva méregetett minket, s amikor elmondtuk, miért bolyongunk errefelé, ahol a madár sem jár, barátságos mosolyra húzta egyfogú száját:

- Jaj, aranyoskáim, nem tudom én azt, ki árul itt telket. Én lakok egyedül itt a hegyódalban. De eladom és maguknak ezt a házat, csak gondozzák meg a szöllőt, én meg benne lakhassak halálomig...

Telket kerestünk, nem pedig egyfogú, jóságos hegyi boszorkány lakta düledező házat, s eszünkben sem volt szőlőművelésbe fogni, így elbúcsúztunk, s mentünk, mendegéltünk tovább a hegyoldalban, a ritkásan elszórt, elhagyatott pincék között. Már rég magunk mögött hagytuk fürdőt, s Balatonszepezd fölött jártunk, amikor az egyik féltetős pince előtt végre megpillantottunk egy szekeret. A gazda éppen a fekete szőrű lovacska szerszámait igazgatta.

- Borért jöttek, ugye? - kérdezte.

- Azért. Csak nincs üvegünk - felelte Bulcsu.

- Kerítek én maguknak üveget is - mondta a gazda, s eltűnt a présházban.

Kétes tisztaságú, átlátszó üveggel bukkant elő, mely tele volt a borongós idő ellenére is aranylón fénylő borral.

Bulcsu, akit megviselt az elátkozott vidéken való hiábavaló bolyongás, rögtön belekortyolt az üvegbe. Ízlelgette a bort, s miután lenyelte, elismerően megbiccentette a fejét.

A gazda, mihelyt megtudta, mi járatban vagyunk, lovat, szekeret, pincét odahagyva elvezényelt bennünket egy eladó telekre, mely az eddig látottaknál jóval tágasabb, ötszázharminc négyszögöl volt, és elfogadhatónak tűnt az ára is. Megadta a nagykanizsai orvos címét, aki a földdarabot árulta, aztán visszament a saját birodalmába.

Felsétáltunk a lejtős telek felső végéig, ahol az erdő már áthatolhatatlan bozótossá "szelídülve" nyomakodott lefelé, s körülnéztünk. Rögtön tudtuk, hogy a világ egyik legszebb telkén állunk. Mögöttünk erdő borította hegy magasodott, kétoldalt elhanyagolt szőlőskertek, előttünk a Balaton hatalmas tükre Szántódtól Fonyódig, a vízen túl a somogyi dombok, s felettünk a természet templomának kupolája: az ég.

Öt diófa és három haldokló, odvas ringló állt a telken, s az elszáradt fűben mindenfelé vékony szőlővesszők tekeregtek, hirdetvén, hogy a római kor óta folytatott szőlőművelést itt az elmúlt évtizedekben átmenetileg szüneteltették.

A kanizsai orvos - mondván: "Most épül az út!" - megemelte a vételárat, de a különbséget baráti kölcsönökből ki tudtuk pótolni. A gidres-gödrös, vízmosásos út szélén valóban kisebb-nagyobb kupacokban tégla alakúra faragott bazaltkövek halmozódtak. - A szegélyköveket csakhamar széthordták a környék lakói, s a harminc éve ígért út a mai napig sem készült el.

A telek megvétele után derült ki, hogy zártkerti övezetbe tartozik, s csak szőlőtelepítés után lehet rá pincét-présházat építeni.

Az örök érvényű madáchi gondolat jegyében megkezdtük küzdelmünket a hegyoldalban. Telket felméretni, bekeríteni. A telepítés előtt hetven centi mélyen megforgatni a földet. Szőlőoltványt szerezni. Választék híján beletörődni, hogy nem olyan fajtát, amit szerettünk volna, s csak másodosztályút. Szatyrokban homokot hordani haza a közeli lakótelep építkezéséről, ahol a markológép a Duna ősi medréből folyami homokot kotort elő. A satnya kis oltványokat a homokban dajkálni tavaszig, hogy ki ne száradjanak. Bőröndöket venni az oltványoknak, aztán abban elcipelni a pályaudvarra, elvonatozni velük Szepezdre, s ott felvonszolni a hegyoldalba. Présházterv, építési engedély. A zsűri visszadobta, s ráterveztetett egy hatalmas, fedett erkélyt. Esztétikailag bizonyára igazuk volt, de a mi pénztárcánk bánta. Kétszeresen is, mert a mesterek elvétették a betonvas méretét, és lerogyott az egész. Szét kellett verni, s újra készíteni a hat méter hosszú felső erkélyt. A töredezett betonkoloncokat Bulcsu évekig talicskázgatta a hegyre vezető út gödreibe.

Az építkezés... 1969-ben ez még másként ment, mint manapság. Téglát, cementet szerezni művészet volt az örökké üres Tüzép-telepen. Fuvarszolgálatot pedig egyetlen lovasfogat teljesített, ami az ezer forint ára téglát ezerkétszáz forintért hozta át a szomszéd faluból. Oltott mészről hallani sem lehetett, így a kertben ástak gödröt a kőművesek, s hosszan oltogatták a meszet, melyhez a vizet az előbb említett fuvaros, hasonló tarifáért hordta fel a hegyoldalba.

A kerítéskészítés, szőlőtelepítés, a házépítés kezdeti küzdelmeit Bulcsú egyedül szenvedte végig hetente többször is levonatozva Szepezdre, mert várandós voltam, s aztán leányunk megszületése után is egy darabig nehezen mozdulhattam ki otthonról. De nem bírtuk tovább a lakásban, így a tíz hónapos gyermekkel nekivágtunk a szepezdi húsvétolásnak. A ház falai álltak, tető is volt rajta, egy pici szobáját már lepadlózták, bevakolták, csak éppen ablaka nem volt még, mert a révfülöpi mester késlekedett a munkával. Napsütéses idő volt, de fogvacogtató hideg, a szoba falán, a friss vakolaton vízcseppek csillogtak. Bulcsu éppen alkalmas deszkadarabokat keresgélt, hogy beszögelje az ablaknyílást, hogy meg ne fagyjunk, amikor csodák csodája, bepöfögött motorkerékpárján az asztalos az ablakokkal, s felszerelte őket. Bulcsu összerakta a korábban hátizsákban lehozott csöppnyi vaskályhát, füstcsöveket, és gyorsan befűtöttünk. Életünk egyik legszebb húsvétját töltöttük a félig elkészült házban.

Ettől fogva minden egyhetes, kétnapos szabadidőnkben ide zarándokoltunk. Télen, nyáron, tavasszal, ősszel, gyereket az iskolából ellopva siettünk a hegyoldalba házat meszelni, mázolni, szépítgetni, növényeket gondozni, bozótot irtani, és élni, levegőt venni, esti tábortüzeket gyújtani, tücsöknótát hallgatni, zivatartombolást átélni, tehát a városi, iskolai, irodalmi és egészségi bajokról elfelejtkezni.

Még huszonhat húsvétot ünnepeltünk Szepezden, pontosabban csak huszonötöt, mert egy alkalommal (akkor már volt autónk) hóviharban érkeztünk a kertbe, s úgy döntöttünk, megfutamodunk. Alighogy leértünk, megfordultunk, s szegény szepezdi nyuszik nyargalhattak utánunk az ítéletidőben a fővárosig, hogy a színes tojásokat és Franciskának szánt ajándékaikat ezúttal ne a kertben rejtsék el, hanem az óbudai lakásban.

Pár hónap híján harminc év... Ennyi jutott Bulcsunak tulajdonosként a szepezdi hegyoldalban. Küzdelem és küzdelem... Szőlőt metszeni, kapálni, permetezni, pincefelszerelést szerezni... Szüret, mustforrás, karácsony előtti borfejtések. Örökös útjavítgatás: murvarendelés, talicskázás, gereblyézés, öntözés, döngölés - hogy aztán az első nyári zivatar elvigye az egészet... Évekig villany nélkül, aztán végre kigyulladt a fény. Gázpalackigénylés. Öt év múlva meg is kaptuk. Minden bútort, tárgyat, könyvet autóba gyömöszölni vagy a tetejére kötözve odaszállítani. Tipliket vésni a falba, tetőt fabrikálni a terasz fölé, hordókat mosni, kaszálni, örökké tevékenykedni... Mindezt örömmel, hozzáértéssel, és bajor ősöktől örökölt alapossággal tette Bulcsu. Egy szög beverésében, csavar behajtásában, keretes szúnyogháló készítésében is a tökéletességre törekedett - miként az írásaiban is. Kezében jól állt a szerszám. Szakértelemmel fúrt-faragott, kaput ácsolt, akkurátos szerszámos bódét a ház mögé, s élvezettel kaszált. Barkácsproduktumaira, a rendben tartott pincére vagy a szépen leborotvált fűre legalább olyan büszke volt, mint egy-egy jól sikerült novellájára. Az írók, művészek közül kevesen csinálták volna utána mindezt... Talán azért, mert ő elsősorban természetben tevékenykedő embernek érezte magát, s csak másod- vagy ötödsorban szobába, íróasztalhoz láncolt írónak.

A '67-ben megvásárolt telket soha nem érezte a tulajdonának, csak ideiglenesen a gondjaira bízott földdarabnak, és élettérnek, melyen testvériesen megosztozott az eredeti birtokosokkal: siklókkal, zöld gyíkokkal, fácánokkal, vadnyulakkal, cinkékkel, hangyákkal, pelékkel, pockokkal, vaddisznókkal, kóbor macskákkal és be-betévedő őzekkel.

A parlaggá züllött hajdani szőlőből kertet varázsolni, lelkesítő, egyben fárasztó feladat volt, de sikerült! A szőlő harsány élniakarással díszlett a telek alján, oldalt pedig a téli délutánokon-estéken nagy gonddal kiválogatott fajtájú, aztán nehezen szerzett s elültetett gyömölcsfák. A "mindig érjen gyümölcs a kertben" vezérelvnek a környéken élő rigók, seregélyek, verebek, pelék, darazsak és rózsabogarak is nagyon örültek, fáról fára járva, nyár elejétől késő őszig terített asztal várta őket, és derekasan segédkeztek nekünk a termést elpusztítani.

A hegyoldalban nyújtózó kert gazdájaként sem szakadt el Bulcsu a víztől. Ha az idő nem volt strandolásra való, akkor hajnalban gyakran lement a partra, hogy horgászat ürügyén szemlélődhessen. A hajdani, fiatalos, nagy vitorlástúrák véget értek, nem csak a kisgyerek miatt, hanem anyagi okokból is. Mire lányunk négyévesen megtanult úszni, már nem tudtuk megfizetni a vitorlás hajó bérleti díját. Szerény kárpótlásként csónakkal kísérleteztünk évekig, de az őrizetlen nádöbölben rendszeresen elsüllyesztették. Néha a vihar, de többnyire jóindulatú polgártársak vagy csemetéik.

Aztán jött a betegség. Feladtuk a csónakharcot, majd kivágattuk a szőlőt is, mert a környéken ugyan több tucat munkanélküli lézengett, de egy sem vállalkozott tekintélyes napszám fejében sem a művelésére.

Az utóbbi öt évben Bulcsu a terasz sarkában álló nyugszékébe szorult. Első lábműtétje után csak július végén jutottunk le Szepezdre. Szomorúan járkált mankóin a gondozatlan kertben, s a rövid sétától is elfáradva visszavonult kilátóhelyére.

Elhelyezkedett a széken, lábait kézzel segítve feltette egy másik székre. Rádiózott, átlapozta az újságokat, könyveket olvasott, jegyzetelt - de főként a kertet, a vizet nézte. Kanadai barátainktól kapott távcsöve mindig a keze ügyében volt, így ha mozgolódás támadt a víz közepén valamelyik horgászcsónakban, a szeme elé kapta, s beszámolt, mi történik ott. Gyönyörködött a kis vesszőnyi semmiségből tízméteresre nőtt, kéttörzsű nyírfánkban, a terasz előtti virágokban, örült minden kertből hozott uborkának, paradicsomnak, gyümölcsnek.

De tudta, hogy vesztett. Íróként már rég vesztesnek érezte magát, de most emberként is alulmaradt. Bántotta, hogy tehetetlen. Hogy a kert minden gondja-baja a két nő nyakába szakadt. Hordót cipelnek és mosnak, mert a hordót, ha üresen áll is, gondozni kell, s ő csak nézi, nem segíthet. De fát nem engedett hasogatni. Széken ülve, ő aprította fel a kályhába való hasábokat. Meg-megránduló arcvonásai elárulták: fájdalmas mutatvány ez a számára, mégis ragaszkodott hozzá.

Őrhelye a terasz sarkában most üresen áll.

Szigorú, vizsgálódó tekintete már nem őrködik sem a víz, sem a kert, sem az ország felett.

Forrás:
irod-a-lom.blogspot.com

 


Évfordulós költők
A hónap eseményei
Alkalmi versek
Irodalmi linkségek

Hírarchívum





 

 

versszínház versrádió versmondó versfesztivál partnerek hirdetés impresszum mve versenyek műhelyek táborok pályázatok versmondó fórum